Regényt színpadra adaptálni nem egyszerű feladat. Főleg akkor, amikor Jókai Mór grandiózus művéről, A kőszívű ember fiairól van szó. Ezt a feladatot kapta a Vörösmarty Színház produkciójában Selmeczi Bea, dramaturg, aki Szikora János, rendezővel együtt írta meg a darab szövegkönyvét. Azóta nagy sikerrel mutattuk be az előadást a nagyszínpadon, Bea pedig egy írói naplót készített, amiben bemutatja, hogyan lehet egy ekkora kihívást megugrani, a koncepció megalkotásától, a húzásokon és kutatásokon keresztül egészen a próbafolyamatok végéig. 

Tíz éves koromban olvastam utoljára a regényt, és a fő szálon kívül egyedül arra a jelenetre emlékeztem, amikor Baradlay Ödönt és a barátját egy falkányi farkas üldözi valahol Oroszországban. De hogy nézne ki ez színpadon? Színészek farkasjelmezben - mesedarab. Színészek autentikus háttérvetítéssel - ennyi pénz a színház egész évi működésére sincs. Színészek egy szánon a nem létező havon - operett. Színészek futnak a sötétben, körülöttük farkasüvöltés hangkulissza - stúdióelőadás, nagyszínpadon meghal. Jelenet kuka.

Hasonló a helyzet a csatákkal is: talán tíz embert ha tud hívni a Színház, és akkor lesz öt magyar és öt osztrák katona? Ráadásul huszárok ló nélkül? Koreográfiával persze sok mindent meg lehet oldani, de a kortárs nem illik a Kőszívű hangulatához, minden más pedig operett. Csatajelenetek kuka.

Miután túljutottunk az első szelektáláson Szikora Jánossal, hogy mi ne kerüljön bele a darabba, egyértelművé vált, hogy a fő szálon kívül a regény politikai rétegét szeretnénk beemelni, a korabeli Magyarország megosztottságát, ami mint egy átok telepszik a magyar népre, mióta letelepedett a Kárpát-medencében.

Ezt a megosztottságot a regényben leginkább Tallérossy Zebulon figurája szimbolizálja, aki hol ide áll, hol oda, pedig a lelke mélyén jó hazafi, csak szeretne túlélni, és békében felnevelni az öt lányát. Bármennyire is nem szimpatikus karakter, titokban mindannyiunkban él egy kis Zebulon. Épp ezért egyértelmű volt, hogy őt beemeljük a darabba, ahogy Szalmási Mihályt is, aki az elveihez ugyan hűségesebb, de az urait gondolkodás nélkül elárulja.

Szalmási felesége csak a regény elején jelenik meg, aztán soha többé nem hallunk róla. Azonban annyira szórakoztató jelenség, hogy talán érdemes lenne őt is beleírni a darabba. Amikor az első megírt jelenetet elküldtem Jánosnak, féltem, hogy ki fogja húzni, de ehelyett arra biztatott, hogy dúsítsam a szerepet. Így aztán Szalmásiné állandó bútordarab lett Baradlayné háztartásában, sőt még Bécsbe is elkíséri.

Palvicz Ottót azonban kihúztuk, mert ha nincs csata, akkor párbaj sincs (túlságosan balesetveszélyes), és a dajkaságba kiadott gyereke utáni hajsza is megakasztotta volna a cselekményt, vagyis Ottóról elég együtt álmodozni Alfonsine-nal. Ő az ideális férfi, akit mindenki olyannak képzel, amilyennek csak akar. Jókai a női szereplőit a kor romantikus stílusához igazodva fekete-fehérnek állítja be (Baradlayné kivételével), vagyis Alfonsine egyetlen indítéka a pénz, amiért bármit képes feláldozni. Ez azonban túlságosan egysíkúvá tenné a szerepet, sokkal érdekesebb megmutatni, hogyan jut el egy lány oda, hogy Haynaunak kémkedjen. Ehhez nem egy dajkára bízott gyerek, hanem egy a saját anyja által rákényszerített abortusz kell, ami megöli a lelkét.  

Lassanként összeállt az összes szerep, indulhat az írás. Első jelenet: Baradlay Kazimir haldoklik az ágyban, és diktálja a végrendeletét a feleségének. Minden néző elégedetten alszik. Első jelenet újratervezve: Baradlay Kazimir legyen már halott, és barátja, Rideghváry Bence olvassa fel a végrendeletét, ezzel jelezve a családban betöltött jövőbeli pozícióját. Legalábbis ahogy ő azt elképzeli.

A színházban sűríteni kell, Shakespeare óta tudjuk, hogy a torról maradt sült jó lesz a nászi asztalra is, két fejezet összevonva, és ha még a megyegyűlést is idevesszük, mintha a kortesek ugranának egymásnak, akkor az expozícióban nemcsak a Baradlay-család, de Magyarország állapotát is felvázoltuk.

A bécsi forradalomról iskolában csak annyit tanultunk, hogy kitört, aztán meg leverték, Jókai sem írt róla többet, úgyhogy kutatni kezdtem. A bécsiek természetesen teljesen más követelésekkel álltak elő, mint két nappal később a magyarok, az a forradalom éhséglázadásként indult, az elértéktelenedő pénz és a rohamos tempóban növekedő infláció miatt, ezen kívül általános választójogot követeltek, ami akkoriban Magyarországon még elképzelhetetlen lett volna. Nálunk az 1848-as haladó szellemű polgári reformok is csak a megfelelő vagyonnal rendelkező magyar állampolgárságú és magyarul beszélő, 20. életévüket betöltött férfiaknak adtak választójogot. A bécsiek viszont elérték, hogy a császár bevezesse Ausztriában az általános választójogot, amihez már nem kellett vagyoni cenzus, minden 24. évét betöltött, és hat hónapig ugyanott lakó férfi szavazhatott. A nők szavazati jogára még mindkét országban várni kellett 70 évet.

Az első felvonás után jött az igazi nehézség, hogyan érzékeltessük a magyar szabadságharcot csaták nélkül. Úgy döntöttünk, hogy a szereplők újsághírekből követik a szabadságharc alakulását, és csak Buda visszafoglalását mutatjuk meg stilizáltan, valamint a harcok mögött húzódó emberi drámákat. Innen már csak egy ugrás volt, hogy a szabadságharc leverése után Haynau kapjon egy monológot, ami a regényben egyáltalán nem szerepel, de jól lehet vele érzékeltetni, hogy mi történt a valóságban. Számomra is újdonság volt, hogy a szankciók bevezetése után ő adta át a Lánchidat a pest-budaiaknak, mint amikor egyest kaptam a geometriadolgozatomra, és a matektanárnőm rajzolt alá egy fenyőfát, hogy boldog karácsonyt kíván.

Az események ezután gyorsan peregtek, és az utolsó jelenet kivételével valahogy egyértelművé vált, hogy mi marad és mi megy.

A saját szórakoztatásomra írtam egy alternatív befejezést, amikor Edit és Richárd elindulnak az ismeretlenbe, és találkoznak Salamonnal, na, nem a királlyal, csak a zsibárussal, aki elmondja, hogy rejteget egy papot. A pap persze nem más, mint Tallérossy álruhában, de ha már így összeértek a szálak, végülis miért ne adná össze őket? Az előadás vége azonban csak nagy totál lehet, ahol az összes még életben maradt szereplő megjelenik, lezárva ezt a monumentális magyar sagát. A halottakat eltemetjük, és a föld csendben forog tovább. Ez ugyan az És mégis mozog a Földből van, de  két Jókai-mű között szabad az átjárás. Az esküvő repült.

Amikor próbálni kezdtünk, akkor jött a sokk, mert egyre több ember került a színpadra, és ha nem akartuk, hogy szobanövényként feszengjenek, akkor bizony mondaniuk kellett valamit. Így született kedvenc párbeszédem a rövid múltra visszatekintő bécsi lóversenyekről, amit egy napig kutattam, még egy disszertációt is olvastam hozzá, aztán másnap kiderült, hogy a forgó kitakarja a társaságot. Repültek a mondatok.

A szöveg napról napra változott, attól függően, hogy mit mutatott a technika, ki került be a tömegjelenetekbe, és ki került ki. Sok mondat, ami papíron működött, a színpadon csiszolásra szorult, és a párbeszédeket szituációkká kellett formálni. Időnként Szikora János, mint rendező vitába keveredett Szikora Jánossal, mint íróval. Aztán eljött a pillanat, amit mindig a legjobban várok: amikor a színészek már jobban ismerik a szerepüket, mint az írók, és megváltoztatnak egy-egy szót, mert úgy érzik, az ő karakterük inkább azt mondaná.

A színház élő műfaj, vagyis a szöveg a bemutató után is tovább alakul, de akkor már teljességgel a színészek írják.

Selmeczi Bea, a Vörösmarty Színház dramaturgja