Idén társulatunk tagját, Krisztik Csabát is jelölték a Kaszás Attila-díjra. A Kultúra.hu portál a nem mindig zökkenőmentes színészi pályájáról, a Horváth Csabával való szakmai kapcsolatáról és a székesfehérvári szerepeiről is kérdezte.

Jelenleg a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja vagy, ahova 2013-ban szerződtél. Hogy kerültél a társulathoz?

K. Cs.: A főiskola után, kisebb debreceni kitérőt követően a munkásságom a „fizikai színház” felé fordult, ahol nagy jelentősége van a testnek mint előadói eszköznek. Azért fordultam ebbe az irányba és csatlakoztam a Forte Társulathoz, mert így jóval mélyebben megismerhettem az előadó-művészetet. Később Horváth Csaba, a Forte alapító-vezetője kapott felkérést Szikora Jánostól, a Vörösmarty Színház igazgatójától egy tánctagozat megszervezésére. Csaba pedig úgy vállalta a felkérést, ha hozhatja a társulata nagy részét, így kerültem én is oda. Akkor még táncos státuszban voltam, bár színészi feladatokat kaptam és végeztem.

Korábban Angliában is éltél. Miért mentél ki és hagytad magad mögött a színházi életet?

K. Cs.: Azért mentem el, mert nem akartam színházzal, művészettel foglalkozni. Ám furcsa mód ez is hozzátartozik a színházi élményeimhez. Egész egyszerűen ki akartam mászni ebből a közegből. Nem akartam azt érezni, hogy penészesedni kezd a művészethez való hozzáállásom és nem akartam ideje korán megkeseredni sem. Valahogy egy kicsit ki akartam mozdulni és persze nyelvet is szerettem volna tanulni.

Úgy beszélsz, mintha megkeseredtél volna…

K. Cs.: Egyáltalán nem erről volt szó, túlzás lenne azt mondani, hogy megkeseredtem. A főiskola után egy rövid időre Debrecenbe mentem, majd utána a független szférában helyezkedtem el, ez pedig igen rögös út. Az első években, amikor csatlakoztam a Forte Társulathoz, mind lelki, mind fizikai megpróbáltatások értek, melyek megviseltek. Emellett az a típusú színházi környezet, amely akkoriban is jellemezte Magyarországot, igen alacsony szinten kezelte a független társulatokat – pénzügyi téren is. A befektetett munka és annak eredménye egyáltalán nem volt arányos egymással, így pedig nem kellettek évek ahhoz, hogy az embernek keserű szájíze legyen. Azt éreztem, hogy megfeszülök, és ennek ellenére hárman nézik az előadást. Ezt nehezen tudtam feldolgozni és pontosan ezért éreztem úgy: ki kell szakadnom ebből, hogy ne tűnjön el ideje korán az a frissesség, amely az elejétől kezdve megvolt bennem. Arra vágytam, hogy új impulzusok érjenek. Bár kint nagyon sok negatív élmény ért, pont ez kellett ahhoz, hogy ismét megbecsüljem a munkámat és a szakmámat.

Nagyon sokat emlegeted Horváth Csabát, akivel már régóta dolgozol együtt. Hogyan kezdődött a közös munka?

K. Cs.: Ehhez a munkához összhang kell, amely kettőnk között már az első pillanattól kezdve megvolt. Csaba végigkísérte a főiskolás éveinket a háttérből, amikor pedig Debrecenbe szerződtünk, több egykori csoporttársammal együtt elkészítettük a Tavasz ébredése című előadásunkat, amely elég meghatározó volt az életemben. Ez alatt az előadás alatt lett igazán szoros a kapcsolatunk. Horváth Csaba a Forte Dance nevű független társulatot már 2005-ben létrehozta, mert érdekelte a próza és a tánc ötvözete. Felvetette: mi lenne, ha eljönnénk a debreceni színházból és függetlenként próbálkoznánk tovább itt, Budapesten.

A mozgás legalább olyan aktívan jelen van az életedben, mint a színjáték. Táncos vagy színész vagy elsősorban?

K. Cs.: Elsősorban színész vagyok, de pontosan ezt a furcsa kategorizálást szerettem volna eltörölni. Szerettem volna, ha van párbeszéd a művészetek között. Színész vagyok, aki nagyon fontosnak tartja, hogy a testével is tudjon közölni. Hiszen egy testtartással szinte bármit el lehet mondani. Amikor egy színész a színpadon van, akkor minden egyes sejtjének azt kell szolgálnia, amit közölni akar, hogy a mondanivalója százszázalékosan elérjen a nézőhöz. Ebben pedig nem elég csak a próza és az érzéseink kifejezési formáját megteremteni, a test különböző részeinek is tudatosan az adott helyzetet kell szolgálniuk.

Itthon mennyire befogadó erre a közönség? Érzel változást a kezdeti időkhöz képest?

K. Cs.: Természetesen van változás mind a két fél részéről, a mi előadói minőségünkben is és a közönség részéről is. Ezt a fejlődést azért évről évre lehetett érzékelni, bár igazán nagy és kiugró sikert A nagy füzet című előadással értünk el, amelyet még ma is játszunk a Szkéné Színházban. Ezzel az előadással elég komoly nézői bázist sikerült kiépíteni, amely azóta is csak bővül. Most már van neve a társulatnak, ami nagyon jó érzés.

Ha jól láttam, voltak már kisebb filmes szerepeid is. Mennyire vagy nyitott erre a területre?

K. Cs.: Eddig valóban kisebb szerepeket kaptam, amelyeknek nagyon örültem, de kíváncsi lennék, milyen egy igazi forgatási hangulat, amikor nap mint nap ugyanabban a közegben van az ember. Ebben még sajnos nincs igazán gyakorlatom, de természetesen nagy vágyam, hogy legyenek komolyabb filmes szerepeim is. Keresem is a lehetőségeket, és remélhetőleg előbb-utóbb meg is találom ezeket.

Miben lehet látni jövőre?

K. Cs.: Játszom a Jóembert keresünk című darabban a Vörösmarty Színházban, emellett lesz egy kortárs japán dráma Kafka a tengerparton címmel, amelyben részt veszek. Erről még nem sok mindent tudok, mert most fordítják. A Forte Társulattal Thomas Bernhardtól Az olasz férfi című darabot adjuk elő a Trafóban. Nyáron pedig a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon játszom egy kortárs operában, amelyet Háy János ír és Horváth Csaba rendez majd. Ezt nagyon várom, mert már régen nem énekeltem, így kíváncsi leszek a végeredményre. Egyszer szerepeltem már operában: még a főiskola alatt készítettünk az osztállyal egy előadást, melynek Fischer Iván volt a zenei rendezője. Akkor egy dajkát játszottam és fejhangon kellett énekelnem. Az nagyon izgalmas darab volt, remélem, a mostani is az lesz.

Krisztik Csabára ITT lehet szavazni, hogy idén övé legyen a Kaszás Attila-díj!

Forrás: Kultúra.hu, Fischer Viktória

Fotók: Csákvári Zsigmond, Csokonaiszínház.hu, Fortecompany.hu