Nagy sikerrel mutattuk be A Vágy nevű villamos című színművet május 5-én a Kozák András Stúdióban! Színházunk művészeti vezetője, Bagó Bertalan rendezése Tennessee Williams egyik legismertebb, legsikeresebb drámáján, A vágy villamosán alapul.

Jászai Mari-díjas színművésznőnk, Tóth Ildikó játssza Ilonát, azaz Blanche-ot A Vágy nevű villamos című Tennessee Williams-adaptációban, vele beszélgettünk.

Milyen a kapcsolatod a Tennessee Williams-művekkel? Mikor ta­lál­koz­tál velük a pályafutásod során először? 
T. I.: Nem is nagyon emlékszem… Stúdiós voltam a Nemzeti Szín­ház­ban, mert nem vettek fel rögtön a főiskolára, és a Várszínházban ment a Macska a forró bádogtetőn című darabja, azt láttam, de aztán nem keresztezte az utamat, soha nem is próbáltam semmilyen Williams-darabot.

A Vágy nevű villamos című darabban Ilonát (az eredeti műben Blanche-ot), a női főszereplőt alakítod. Mitől látod izgalmasnak a karakteredet?
T. I.: Az anyag is és ez a szerep is végtelenül bonyolult és összetett. Szerintem a világirodalom egyik leggazdagabb és emiatt talán az egyik legnehezebb szerepe. Ha manapság Ilona valamelyikünkkel beszél­get­ne, vagy pszichológushoz járna, akkor egész egyszerűen betegséggel diagnosztizálnánk. Nem tudom, hogy jól fogalmazom-e meg, de szerintem egy poszttraumás áldozati történet az övé. A legfontosabb sérelem, mely meghatározta Ilona sorsát, a kamaszkori szerelem és csalódás. Fiatalon összeházasodik egy fiúval, akiről egy véletlen folytán kiderül, hogy homoszexuális. Ezután a fiú öngyilkos lesz. Ilona korábban is említi, hogy volt ebben a fiúban valami finomság, valami lágyság, amit addig férfiakban nem tapasztalt. Ha jobban belegondolok, hogy ki az a férfi, akiben eddig nem tapasztalt ilyesmit, arra jutok, hogy ki lenne más, mint az apja. Lehet sejteni, hogy viszonyukat érzelmi és lelki kihasználtság lengi körül. Ez a lány vagy bármelyik kamasz – az én fiam is most 16 éves – billenékeny, sebezhető, egy kialakulóban lévő ember. Rendkívül kényes témák, amik egy egész életre megbélyegzik a személyiséget. Ide vezethető vissza Ilona kiapadhatatlan szorongása, hektikussága, saját nemiségéhez való deformálódott viszonya, nem is beszélve a nem múló bűntudatról a fiú halála miatt. Rengeteg megrázkódtatás, melyekről ma már nyíltabban beszélünk, mégis sokkal előítéletesebbek vagyunk, mint amit feltételezünk saját magunkról. Érzéseinkben és gondolatainkban még nem vagyunk elég szabadok. Ilona a darabban hivatkozik családja arisztokratikus múltjára, ami miatt felsőbbrendűnek, különlegesebbnek érzi magát a többieknél. Aztán ez hirtelen megváltozott különféle okok miatt. A fehérvári előadásban ezt a változást erősíti az is, hogy Berci és András (Bagó Bertalan rendező és Tucsni András dramaturg – szerk.) áthelyezték a történetet a ’90-es évekbe.