Mihályi Győző nélkül nincsen Koronázási Szertartásjáték, hiszen a kezdetek óta számít rá Szikora János rendező. A grandiózus produkció emlékezetes pillanatairól és kihívásairól is beszélgettünk a Jászai Mari-díjas színművésszel.
Hetedik alkalommal játszik a Szertartásjátékban. Melyek a legemlékezetesebb pillanatai az elmúlt évekből?
Először, mint szertartásmester vettem részt benne, azután koronázó érsekként és voltam már többször narrátor. Szikora Jánossal régóta ismerjük egymást, Miskolcon 1984-ben ő rendezte a legendás Rómeó és Júlia előadást, amelyben én Rómeót játszottam, és valószínűleg úgy gondolta, hogy ezeket a történeteket jól el fogom tudni mondani.
A szertartásmesternek az volt az érdekessége, hogy István király koronázásáról nem maradtak fenn írásos dokumentumok, tehát az azt követő időkből gyűjtött anyagokból dolgoztunk, feltételezve, hogy már István korában is így történt.
Legemlékezetesebb pillanatom az István király előadásnak a kezdőmondatai voltak. Mikor először kiléptem, mint szertartásmester, a 2500 fős nézőtér elé, erre a fantasztikusan nagy színpadra, megvilágítottak a reflektorok és elkezdtem mesélni egy történetet, hogy jön a királyjelölt, az urak, főurak a feleségeik, jönnek az emberek a koronázásra... – a hideg futkosott a hátamon.
Szívesen őrzöm emlékeim között, amikor koronázó érsekként léptem színpadra, s elmondtam azt a mondatot: „Akarod-e ezt az országot, melyet Isten neked átengedett, kormányozni és védelmezni?” Olyan szavak hagyták el a számat, melyek helyileg itt, pontosan ezen a helyen hangzottak el – ezek felemelő pillanatok voltak.
Idén is a narrátor szerepében lép színre a Koronázási Szertartásjátékban. A narrátor alakja a mai korhoz vagy IV. Béla korához áll közelebb? Hálás feladatnak érzi?
A narrátor alakja a mai korhoz áll közelebb. A színház jelen idejű esemény, akkor van értelme, hogyha megfogja az adott pillanat a nézőt, ha megtapad a szívében az érzés, megragadja a gondolat, és ezzel megy haza. Ahogy haladunk előre a korban, egyre többet tudunk az uralkodók életéről, az utódaikról, a feleségeikről, egyre jobbak a jelenetek, egyre színházszerűbbek az összecsapások. A narrátor kapocs a múlt és a jelen között, a mai nézőt vezeti végig a történeten.
Hét éve minden nyáron Székesfehérvár, biztos vannak kedvenc helyei a városban…
Kedvelem szálláshelyemet, majdnem minden évben ott lakom a próbafolyamat nagy része alatt, szeretek ott felébredni, reggelizni, felkészülni, s onnan besétálni a próbára. Szeretem az Országalma környékét, nagyon jók a fagylaltozók és a vendéglátóegységek. Amikor zajlik a koronázási ünnepségsorozat, sokan megfordulnak a városban, imádom ezt a színes forgatagot nézni egy presszó vagy egy étterem teraszáról.
Minden előadás más, de ez fokozottan igaz a szertartásjáték kapcsán. Tartalmilag, formailag és a helyszín miatt is különleges helyen van a szabadtéri színházi előadások között. Mit érez a legnagyobb kihívásnak benne?
Tartalmilag a szertartásjáték a koronázást meséli el, illetve az adott király életéből emel ki jeleneteket, történeteket. Formailag természetesen egy picit különbözik egy színházi előadástól. Az effektusokat, táncokat, párharcokat sokszor a tánc nyelvén meséli el.
A helyszín fantasztikus, azt hiszem, hogy talán csak Szegeden van ennél nagyobb nézőtér, nagyobb befogadó képességű színház. A kazamaták fölé épített színpad, ahol játszunk, ott vannak a királyok eltemetve, ami fölött egykor a Nagyboldogasszony-bazilika állt – ennél autentikusabb, hitelesebb játszóhelyet elképzelni sem tudok.
Amikor az érsek szövegét mondtam, azt éreztem, hogy megemelkedek és a múltba révedve valamiféle kapcsolatot teremtek a királyokkal, azokkal, akiket itt kentek fel királlyá. Itt lettek királyok, majd ide is temetkeztek. Ez a szakrális hely a múltunknak, a történelmünknek egy nagyon komoly része, ami itt sűrűsödik a színpad alatt. Szikora János azt mondta, hogy a lelkekben akarja újra felépíteni a Nagyboldogasszony-bazilikát, ezt minden évben meg is próbáljuk. Idén augusztus 17-19. között IV. Bélát fogjuk királlyá szentelni.
A legnagyobb kihívásnak a színpad nagyságát érzem, a rendezőnek és színésznek is óriási feladat, hogy azt a 2000-2500 embert, akik körben ülnek, befogja és lekösse. A színész próbál nagyon szuggesztív lenni, hatni a nézőre, miközben kevés visszajelzést kap, hiszen óriási a színpad, mikrofonba beszélünk. A zenei aláfestések is a figyelem felkeltését és fenntartását szolgálják. Úgy érzem, hogy mindig sikerül elérnünk, hogy megérintse az előadás a nézőket.
Ha választhatna bárkit a magyar történelemből, melyik királyt játszaná el legszívesebben?
Ha választhatnék bárkit a történelemből én Istvánt szeretném, de 2013-ban én az ötvenes éveim végén jártam már, amikor ez felmerült, ezért sem lehettem én István. A másik Mátyás király. Az ő élete nagyon érdekes, kalandos, és sokat tett a magyarság felemelkedéséért és ezt nagyon tehetségesen tette. Akiket soroltam történelmi példaképek, de nem biztos, hogy én alkalmas vagyok megjeleníteni őket színészként. Bízni kell a rendezőkben. Egy tehetséges rendezőnek víziója van az előadásról, látja maga előtt a szereplőket, elképzelése van arról, hogy ez az ember, hogy nézett ki, és kialakul benne, hogy kit gondol legközelebb állónak ehhez a királyhoz, tehát én mindenképp a rendezőre bíznám a jövőben is a szereposztást.
Jegyinformáció és érdekességek: www.koronazas.hu
