Hetedszer rendezte meg a Koronázási Szertartásjátékot a Vörösmarty Színház igazgatója, dr. Szikora János. Még a szombati teltházas premier előtt beszélgettünk vele a kezdetekről, IV. Béláról, a próbafolyamatról és arról, hogy, ha tehetné, szívesen filmes vászonra is vinné az Árpád-ház történetét.

Tíz évre terveztétek a Koronázási Szertartásjátékokat. Van olyan király akit sajnálsz, hogy kimaradt?
Nincs. Ebben a nagy színjátékban, a történelemben vannak főszereplők, mellékszereplők és statiszták. Királyaink is, bármilyen hatalmas uralkodók voltak óriási hatalommal a kezükben, rendkívül sokfélék voltak. Vagy azért, mert keveset uralkodtak és nem voltrá idejük, hogy kiteljesítsék a személyiségüket, vagy gyengekezűek, vagy pedig silány jelleműek, mert ilyen is volt közöttük. Volt, aki fél évig uralkodott, más két évig, volt, akit megmérgeztek... nagy a szórás tehát ebben a tekintetben. Azokon a királyokon kívül, akiknek az élet- és koronázástörténetét ez a ciklus felöleli, nem tudok egyet sem, akinek a bemutatása hiánya miatt vérzik a szívem. Aki nagyon fontos az itt volt, vagy itt lesz.

Van kedvenc magyar történelmi hősöd?
Senkit nem tudnék kiemelni. Amikor elkezdek alaposan foglalkozni egy-egy királlyal, mindig rácsodálkozom a különös élettörténetére, hiszen ezzel én is ugyanúgy ismerkedek, mint adott esetben a néző, számos részlet az én számomra is újdonság. Ahogy kibontom az élettörténetét, megismerek olyan részleteket, amelyeket valószínűleg soha nem ismertem volna meg, ha nem foglalkozom velük a koronázás kapcsán. Így aztán mindenki, a különössége, az egyedisége miatt, kedvenccé válik arra az időszakra, és aztán – mert sajnos az ember ilyen kegyetlen –, az új lesz az igazán érdekes, és elfelejtem az előzőt. Persze ez nem pontosan így van, mert számos királynál nem lehet elfelejteni a múltat, sőt, vissza-vissza kell tekinteni. Azt hiszem III. Bélával kezdődött el az a sor, idestova két évvel ezelőtt, amikor apa és fiú követi egymást, nemcsak a trónon, hanem a szertartásjáték sorrendjében is, és itt nagyon fontosak ezek a visszanyúlások, ezek az egymásra épülő történetek. Itt már nem lehet azt mondani, hogy nem foglalkozom a tavalyi koronázás hősével.

Milyen kép élt benned IV. Béláról és mennyit változott ez a próbafolyamat során?
Hogy őszinte legyek, az élettörténete eleinte bosszantott. Bosszantott, hogy mennyi ostobaságot csinált, hogy II. Andrást, az apját leváltva trónra ül, és egy csomó ostoba döntéssel a fél országot magára haragítja pont, amikor nagyon is egységben kellene maradni, hiszen jön a tatár.

Az is bosszantott, hogy a tatárvész közvetlen elő napjaiban, vagy rossz tanácsadókra hallgat, vagy önmagának ad rossz tanácsokat, de hadvezetési és szervezési hibák sorát vonultatja fel, és valami fura bizonytalanság vagy félelem, vagy döntésképtelenség uralkodik el rajta. Az a dinamikus és konzekvens határozottság, ahogyan trónra lépésekor neki fogott rendet vágni és egymás után hozza a rendelkezéseket, különös határozatlanságba fordul, amikor már itt van a nyakunkon a vész. Persze könnyű sok száz évszázad távlatából okoskodni, s megmondani, hogy mit kellett volna másként csinálni. Nyilván a legjobbat akarta, nem akarta elszúrni, nem akart ostobaságot, de azt érzem, hogy emiatt a félelem miatt nem csinált meg dolgokat, vagy amit elvégzett azt rosszul. Ez kifejezetten bosszantott. Egyáltalán nem láttam őt olyan nagynak, mint amilyennek kell, hogy lássuk őt az élete végén.

Ez a különös kapkodás mutatkozik meg a menekülésének abban az epizódjában is, amikor felpakolja az egész királyi családot, nyolc gyermekét, Laszkarisz Máriát, a feleségét, aki terhes, hasában a kilencedik gyermekük, és elmenekülnek a horvát tengerpartra, Klissza várába. Jártam Klissza várában, ez egy nagyon jól védhető, biztonságos vár, nem is nagyon vették be a történelem során soha, a tatároknak sem sikerült, pedig körülvették a várat.  Ez egy biztonságos menedék királynak, családnak, mindenkinek. Majd egyszer csak fogja magát, gondol egyet, és otthagyja a feleségét, meg a gyermekeit, és lemegy Trogirba. Trogir szerintem sokkal rosszabb hely, igaz hogy körülveszi a tenger és a mocsár, de miért hagyja ott a családját? Miért gondolja, hogy Trogir jobb, és ha Trogir jobb, akkor miért nem viszi oda is a családját? Ez a mozzanat is egy példája az ő bizonytalanságának, és határozatlanságának. Aztán mind-mind ezek a hibák sorra eltűnnek, és egy igazi nagy formátumú, érett személyiség kezd el működni, miután elmennek a tatárok. Olyan mintha egy hideg zuhanytól hirtelen kitisztult volna a feje, és nagyon pragmatikusan, okosan, célszerűen és diplomatikusan kezd el igazán uralkodni. Építeni kezd, és az építése István király mesteri építkezéséhez hasonlatos, és csakis azokkal a léptékekkel vethető össze. Igazi nagy formátumú uralkodó kezd megnyilvánulni ezekben az évtizedekben, és ez számomra az emberi nagyságát mutatja. Az is a nagyságát mutatja, hogy amikor kitör az óriási konfliktus a fiával, és megint beborul az ország, az emberek megoszlanak, ki tartozik a királyhoz, ki tartozik a fiához. Jön tehát ez az ősi magyar átok, mikor a megosztottság uralkodik el a nemzeten és mégis van lelki, morális ereje ezen túltenni magát és a béke mellett dönteni.

Dönthetett volna a harc mellett is, és akkor azt mondja, hogy márpedig én vagyok a király, nekem van igazam, és ezt tűzzel-vassal érvényre is juttatom. De a harc helyett a kibékülés, a béke, a szeretet, a megbocsátás mellett dönt, mely jól tudjuk Margit, a lánya sugallatára történik. Ez az emberi története tulajdonképpen nekem kicsit annak a példázata is, hogy az ember egész élete során harcban áll, harcol ellenségekkel, ellenséges helyzetekkel, konfliktusokkal, de mégis az embernek a legnagyobb, a legnehezebb harca az, amit önmagával kell megvívnia. Az önmagunk beidegződéseivel, rosszindulataival való leszámolás sokkal nehezebb, és sokkal kegyetlenebb csata és küzdelem árán szerezhető csak meg, mint amikor lovagolva és kardot suhogtatva nekirontunk az ellenségnek. Ez számomra időtálló, messze mutató példája egy olyan embernek, aki a külső vészt leküzdve, egy ennél még nagyobb és még pusztítóbb vésszel, saját rossz szellemeivel találkozik, küzd és győzelmet arat.

A próbafolyamat melyik részét szereted a legjobban?
Amikor nem kezdődik el. Nekem azok a legáldottabb pillanatok, és ilyenkor mindig végtelen hálát érzek a sors iránt, hogy én egyáltalán ezt csinálhatom. Amikor már benne vagyok, akkor persze nem így érzem, de előtte igen, azokban a pillanatokban, amikor elkezdődik az álmodozás, amikor nagyon sok tényt, tudást, dokumentumokat, morzsákat összeszedek, és összerakom az agyamban. Ez olyan, mint amikor kiszórjuk a puzzle képet a dobozból: egy halom színes kupac, ami maga a káosz, a zűrzavar. Az, hogy én ebből az információhalmazból, milyen képet rakok össze, ez a legcsodálatosabb pillanat. Ezt élvezem a legjobban. Akkor még mindent meg lehet tenni, össze lehet tépni, ki lehet radírozni, újra lehet építeni a képet, nézegetni, és akkor a végén az embernek még öröme is telik benne, hogy nahát, ez egy egész érdekes dolog. Pasolinia Dekameron filmes feldolgozását fejezi be ezzel a nagyon szép gondolattal, hogy: „minek műveket létrehozni, amikor olyan szépen elképzeltük őket”? Ez egy mélyen igaz mondat. Én is megélem gyakran, hogy  amikor végre kikristályosodik az elképzelt kép, akkor ez mindig olyan szép, és ehhez képest, amikor a színpadon vagyok és csinálom, az mindig egy olyan... tákolmány. Valamit összetákolok ottan, az emberekből, a fényekből, a hangból, a színpadi zűrzavarból, de mindig hiányérzetem van, mert ezt úgyse hiszi el nekem senki, hogy kérem, én ezt szebben képzeltem el, mint amit egyébként tetszik látni a színpadon.

Milyen kérdéseket, gondolatokat ébreszthet szerinted a nézőkben az előadás?
Azt hiszem, hogy minden uralkodónál az, amit addig nem tudtak róla. Biztos vagyok benne, hogy például IV. Bélánál a nagy országalapítót, a tatárok ellen küzdő királyt az esetek többségében nem kötik össze Katona József Bánk bán c. művével. Most vonatkoztassunk el attól, hogy Gertrúd meggyilkolása nem úgy zajlott, ahogyan Katona József ábrázolja, és éppen ezért, mivel nem történelmi hűséggel ábrázolja ezt a királyné gyilkosságot, nem is történik említés arról, hogy a gyilkosságnak van egy szemtanúja, egy kisfiú. Ez a kisfiú IV. Béla. Én ezt a pillanatot nem vagyok képes megkerülni. Azt gondolom, hogy egy anyagyilkosságot, amely ráadásul köztudottan brutális volt, ezt szemtanúként végignézni egy öt-hat éves gyermeknek feldolgozhatatlan, épp ezért megkerülhetetlen. Egy egész élet nem elég ahhoz, hogy ezt traumát valaki feldolgozza, vagy elfelejtse; nem is felejtette el, nem is dolgozta fel IV. Béla soha. Az ő története itt kezdődik, és ezt hangsúlyozom is a szertartásjátékban. Onnan kezdem el megértetni a nézővel, hogy ha IV. Bélára gondolunk, akkor milyen embert is kell látnunk: ez az ember ott kezdődik, abban a pilis-erdei sátorban, ahol meggyilkolják az édesanyját.
Tehát ez biztosan egy olyan mozzanat, ami újdonságként hat. Talán már többen kapcsolják össze IV. Bélát és Szent Margitot, de az sem közismert, hogy miután felajánlja őt Istennek, cserébe a tatároktól való megszabadulásért, azután meggondolja magát, és elkezd királyi kérőket szállítania kolostorba. A nagypolitikai érdek úgy kívánná, hogy egy jó uralkodói házba beházasodva, Margit erősítse az ország diplomáciai kapcsolatait. De Margit nem akar házasodni, ő szent akar lenni. Nyilván ott lebeg előtte Erzsébetnek a képe, és van benne egy nagyon erős lelki késztetés: ő is szent akar lenni. Így Béla szembekerül nemcsak Margittal, hanem azokkal a Domonkos-rendi szerzetesekkel is, akiket azzal vádol, hogy heccelik, hergelik a lányát, hogy ne hallgasson rá. Ez igaz egyébként, hogy a Domonkos-rendi szerzetesek, akik Margit közvetlen emberi környezetét képezik, látják, hogy őt a Jóisten is szentnek teremtette, nagy kár volna belőle királykisasszonyt nevelni, neki ez a sorsa, ez a karmája, hogy ezzel a divatos kifejezéssel éljek. Ezért Béla megorrol a szerzetesekre, olyannyira, hogy bár addig Domonkos-papokkal vette körül magát, azután szakít velük és a ferenceseket részesíti előnyben.

Mi a legkedvesebb visszajelzésed a szertartásjátékok kapcsán a nézőktől?
Mindig az a legnagyobb elismerés, amikor a szertartásjátékot követő napon ismeretlenek megállítanak az utcán, vagy azért, hogy gratuláljanak, vagy azért, hogy megkérdezzék, hogy ki lesz a következő. Ilyenkor érzem azt, hogy ez a szertartásjáték célt ér.

Többször nyilatkoztad, hogy szereted a filmeket, képekben gondolkodsz, ha lehetőséged adódna, hogy rendeznél egy Árpád-házi királyokról szóló filmsorozatot? Belevágnál?
Nemcsak, hogy belevágnék, hanem életem nagy álma valósulna meg. Annyi tudást szereztem erről a korszakról ezen évek alatt, annyira közel kerültem ezekhez a történetekhez, hogy látom őket. Nagy ajándéka volna az életnek vagy a sorsnak, ha ezeket az Árpád-házi történetet közvetíteni tudnám az emberek felé.

A hetedik alkalommal rendezed a szertartásjátékot, úgy érzed, hogy idáig teljesült mindaz, amit az első szertartásjátékra készülve vártál tőle?
Igen. Ha hiányérzet van bennem, akkor csak az, hogy miért nem csináltam jobban. De olyan hiányérzet, hogy valamit miért nem csináltam meg, olyan hál ’Istennek, nem maradt. Minden, amit akartam, amit elképzeltem – nyugodtan fogalmazhatok többes számban, hiszen sok ember alkotó fantáziája, ötlete van a Koronázási Játékokban –, ezeknek a 90 százaléka ott van a színpadon. Ez nagyon nagy dolog, hogy nem vagyok frusztrált, nincs bennem bosszúság, nincs bennem rossz érzés, hogy ezt vagy azt nem tudtam megcsinálni. Megcsináltam. Ha bosszúság van, az az, hogy miért nem csináltam jobban.

Lőrincz Zsuzsa // Fotók: Szikora János, Simon Erika, Kiss László