„A jónál nincs jobb. A rossznál van rosszabb.” Olyan frappáns bonmot, mintha maga Molnár Ferenc írta volna. Pedig ezt a mondatot a Mohácsi-testvérek írták bele Molnárba, vagyis a Játék a kastélyban-ba, az egyik legsikeresebb, legnépszerűbb, legmolnárabb Molnár-darabba. És a Vörösmarty Színház most az ő átiratukban játssza a jól megcsinált színdarabok díszpéldányát. Szerencsére. Mert bár Molnár Ferenc természetesen örökzöld, az örökzöldekre is ráfér némi gondozás.

A Játék a kastélyban egy pazar színműírói ötlet sziporkázó kibontása, anekdota három felvonásban. Az alapötlet, amire az egész történet épül valóban alig több, mint egy rövid vicc. Molnár ebből gond nélkül kiránt egy háromfogásos ínyenc vacsorát á la Virtuóz, mert a figuráinak van színe, stílusa, karaktere. Mélysége, az speciel nem sok, de hát ettől Molnár, és nem Shakespeare. Mohácsiék viszont egy kicsit (tényleg csak kicsit) továbbviszik, továbbgondolják a sztorit, belelátták és ezért beleírták a szellemes ál-valóság mögött esetleg felfedezhető drámát is.

A Játék a kastélyban dramaturgiai alapja ugyanis egy átverés. Egy hazugság. És hát ha egy drámában a hazugság van eladva Nagy Ötletként, szerelmet, karriert, boldogságot mentő találmányként, akkor miért ne gondolhatnánk, hogy itt semmi se lesz őszinte, a boldogság sem. Molnárnál és Mohácsinál is jó szándékkel történik az átverés, de ettől még átverés. A továbbgondolás lényege, hogy a sztori nem ér véget a mutatvány csúcspontján, amikor a bűvész/artista felmutatta a cilinderből előhúzott nyulat, vagy kézen állva elkapta a trambulinon a virágcsokrot. Picit meglátjuk azt is, hogy mi van, mi lehet mögötte. Az ifjú, szerelmes, álmodozó főhőst (aki itt mellékszereplő csupán) kétszer vágják át a palánkon, de nagyon csúnyán – másodszorra elhitetve vele, hogy az első nem is volt az. És mindenki boldog. Vagy mégsem…?

A fehérvári Játék a kastélyban igazi tétje is az, Szikora János rendezésében, hogy megérezzük-e a hamis katarzis keserűségét, túl a szellemességén és virtuozitásán. A két sikerszerző, Turai és Gál (vagy Gál és Turai) az eredeti molnárosnál némileg frivolabban, nyersebben piszkálja olykor egymást, Turai eleve inkább egy machinátor, mint egy bohém művész, Sághy Tamásnak ezek a figurák igen jól állnak (kezet nyújthat tulajdonképpen a remek Chicagó-beli Billy Flinjének…), Kozáry Ferenc pedig lelkes untermannként adja a durcás és tesze-tosza társ-szerzőt. „Azért is lesz operett!” – mondja Turai, nem büszke-dicsekvő virtuózként, hanem dühös és elszánt szakemberként, akinek meg kell mentenie a helyzetet. Halványan érzékelteti a rendező, hogy viszonya az egész bajt okozó fiatal színésznővel nem korlátozódott a múltban a molnári szerző-művésznő kézcsókos bókokra, azt pedig konkrétan ki is mondják, hogy a megcsalt ifjú zeneszerző iránt nem véletlenül táplál atyai érzelmeket…Andrássy Máté a (többszörösen) átvert, a Molnár által legkevésbé kontúrozott, romlatlanul naív zeneszerző alakjába hoz egy kis drámai levertséget, a „nagy gyerek” figuráját fizikálisan is megjelenítve.A két mellékalak, Juhász Illés és Kricsár Kamill is kap néhány tapsot érdemlő mondatot, hálásan alakítják karakterüket, a színház és a művészek lelkes rajongójaként.

A dráma tétje végül persze a harmadik felvonás nagyjelenetében kerül elő, és itt Gáspár Sándor, a „csábító” színész-bivaly, Almádi figurájának minden külsődleges jegyét pazarul elénk teszi, ahogyan Ballér Bianka is felvázolja a nem túl tehetséges ifjú primadonna kulisszahasogató hajlamait. A príma Mohácsi-ötlet (Molnárnál szó sincs ilyenről), hogy a Turai által direkte (bosszúból) az ál-darabba írt végtelen hosszú francia neveket a korosodó művész a színpad különböző pontjain elrejti magának puskaként, részletesen (és kicsit a kelleténél hosszabban) van kiaknázva, harsány röhögést váltva ki a nézőtéren. Aztán a sok-sok technikai bravúr közepette egyszercsak meglátjuk, hogy a „színház a színházban” jelenet során a nő szerelmet vall, de nem az Almádi játszotta grófnak, hanem bizony magának Almádinak – és ekkor már Gáspár és Ballér se „játszik”, hanem egy idősödő férfi szerelmi drámáját teszi elénk. Amit persze a félrevezetett ifjú vőlegény véletlenül se vesz észre, ellenben Turai kénytelen tudomásul venni: az általa írói eszközökkel direkte megalázott férfi méltóságot nyer… (A játékos ötlet, hogy a megbékélő Turai kinyújtott keze helyett Almádi a szövegkönyvért nyúl, nagyszerűen mutatja a végére kissé megváltozott viszonyokat – ez a mozdulat az első ilyen Játék a kastélyban előadásban is benne volt, amit Mohácsi János rendezett Kaposváron.)

Szép, dupla (vagy több?) fenekű játékot játszanak előttünk, élvezettel. A molnári világot nem könnyű magunkénak érezni, átélni, hiszen Molnár mindent a színházon, a színpadon átszűrve mutat: tudjuk, hogy tudják, hogy tudjuk, hogy játszanak… De Molnár és Mohácsi (vagy Mohácsi és Molnár?) mégis elmond valamit arról, hogy ha a színház nem is okvetlenül az élet, mégis benne lehet egyeseknek az élete. Jó előadás, jó színészekkel – lehet, hogy még érni fog, de nem baj, ha nem sziporkázik, szimplán jó. Tudjuk: a jónál nincs jobb. Nézzék meg!

Bővebb információ, képek és jegyvásárlás

Somos Ákos