Régóta érik ez a beszélgetés. A kalandos sorsú rendező, Szikora János a rengeteg váltás és helyváltoztatás után lenyugodni látszik Székesfehérváron. Érdekes. CSÁKI JUDIT INTERJÚJA.

Revizor: Hét éve igazgatod a színházat, a második ciklusból még van három év. Ilyenkor bármit lehet még és már csinálni. Mihez kezd a színház ezzel a relatíve áldott helyzettel?

Szikora János: Szerintem folyamatosan kaptatunk fölfelé. De talán ennél is fontosabb, hogy az elmúlt hét évben nemigen voltak nagy törések. Még akkor sem, amikor elment Cserhalmi, László Zsolt, Radnay Csilla... Sok „nagy név” megfordult nálunk, és ezzel szükségszerűen jár együtt, hogy előbb-utóbb el is mennek, továbbállnak. Most például elment tőlünk Hirtling István a Vígszínházba, de jött a Vígből Seress Zoltán. Nem tagadom, nagyon rossz érzés, amikor elmennek, de jó látni, hogy akik vannak, jönnek vagy maradnak, azok szeretnek egymással játszani.

R: Az első nagy gárda akkor ment oda, amikor menedékjogot adtál a Nemzetiből távozóknak.

SzJ: Igen, az volt az első évadunk. És igen, onnan jöttek sokan – és én azt sosem tulajdonítottam a magam két szép szemének. Tudtam, miért mennek el onnan, ahonnan elmennek, és miért jönnek ide, hozzánk. És ráadásul két színház  volt, a Nemzeti mellett ott volt az Új Színház is. Ez utóbbi érdekes, mert az Új Színház utolsó évében én hívtam oda rendezni Bagó Bertalant és Hargitai Ivánt. Művészeti vezető voltam Márta István igazgatása idején, és folyamatosan rágtam a fülét, hogy nincs más rendező rajtam kívül, és kellene még. Épp a küszöbén voltunk annak, hogy őket szerződtessük, amikor az történt, ami történt.

R: De most mindketten itt vannak, Székesfehérváron. Sőt, hívtál egy harmadik – illetve negyedik – rendezőt...

SzJ: ... Horváth Csabát, aki hozta magával a társulata, a Forte egy részét. Csabát azért hívtam, mert olyan színházat csinál, amilyent mi – Iván, Berci és én – nem tudunk. És mindannyian nagyon fontosnak tartjuk ezt; azt képzeltük, ez akkor lesz jó színház, ha sikerül „ledolgoznunk” a fehérvári közönség beidegződését, amely szerint ez a színház egy musicalszínház.

R: Azért a mostani repertoár is „dolgozik” ebbe az irányba, noha látszik ambíció egy művészszínházi arcélre is.

SzJ: Mindkettő igaz, és van egy harmadik irány is, mindjárt mondom. Természetes, hogy ebben a színházban mindenféle közönségnek játszunk; van musical, de olyan színvonalú, mint a Chicago (Horváth Csaba rendezése 2019-ben megnyerte a Színikritikusok Díját a Legjobb zenés/szórakoztató előadás kategóriájában – interjúnk korábban készült – a Szerk.), van vígjáték, de olyan, ahogy azt Mohácsi csinálja, és persze, van dráma, és van kísérletezőnek mondható stúdióelőadás. Ne felejtsd el, hogy ez egy kisváros, ahol nincs ezres vagy tízezres léptékben mérhető, differenciált ízlésű közönség, amelyet megosztanunk lehetne vagy kellene.

R: Egyetemisták sincsenek, igaz?

SzJ: De, mert a város évekkel ezelőtt campus-fejlesztési programba kezdett, és egyre több budapesti egyetem helyezi ide egyik vagy másik fakultását. A volt szovjet laktanyát építették át és adták át nemrégiben.

R: Van ebből nektek közönség? Hiszen közel a főváros, gondolom, ingáznak.

SzJ: Maguktól nem fognak jönni az egyetemisták. De most érik el azt a létszámot, hogy érdemes megkeresni őket. A Pelikán Fészek nevű új játszóhelyünkön például egy Novák Eszter – Telihay Péter – Zsótér Sándor évad lesz, ők rendezik a három bemutatót.

R: Vagyis lesz egy harmadik játszóhely?

SzJ: Igen, a Pelikán, ami az ős fehérvári színház valójában; eredetileg a Pelikán vendégfogadó volt a 19. században, és a tulajdonosa befogadta a színészeket. Tavaly volt kétszáz éve, hogy Fehérváron létrejött egy társulat, amelynek öt évre biztosították a működését – csak éppen színház nem volt hozzá. A Pelikán tulajdonosa pedig odaadta nekik a „nagytermét”, ott játszottak. Játszott itt Petőfi, Déryné, Laborfalvi Róza... Ez nem a színház közelében van, hanem a régi városrészben, a Városháza mögött, egy kicsi, egyemeletes épületben.

R: A volt Nyári Színház, nem?

SzJ: De, csak mostantól egész évadban játszunk itt. Szóval megpróbálunk nyitni egy új közönség felé is. Az elmúlt évad végén itt mutattuk be a Sarah Kane-darabot, és igaz, hogy egyszerre kevés néző fért be, és még be sem bérleteztük, de mégis volt közönség, nem voltak felháborodva, kiakadva sem. Meg is lepődtem. Tudod jól, hogy a stúdióban eddig is volt olykor markáns kortárs produkció, de itt az egész játszóhely erről fog szólni.

R: Az évad pedig egy Molnár-premierrel indult, a Játék a kastélybant te rendezted. Melyik változatot?

SzJ: A Mohácsiékét. Ők is engedélyezték, és a Molnár-örökösök is. A közönségre visszatérve elmondanám még, hogy amikor igazgató lettem, volt hatezervalahányszáz bérletes. Igaz, ez már egy jelentős zuhanás volt, mert korábban volt tízezer is. Most tizenhatezer fölött vagyunk. Széthúztuk a kínálatot, mert a repertoár sokféle előadásból áll, amiből sokféle bérletet lehet „mixelni”. Vagyis mindenki választhat ízlése szerint, de azért mindegyikbe belecsempészünk valami olyasmit, amiről azt gondoljuk, jó, ha azt is megismeri. És itt jegyzem meg, hogy a közönségünknek majdnem a fele diák.

R: Maguktól jönnek, vagy iskolai szervezésben?

SzJ: Iskolai szervezésben jönnek, mert az iskolákkal szoros és jó a kapcsolatunk. Minden igazgatóval, minden magyartanárral személyesen találkozunk, mert rajtuk múlik, hogy elhozzák-e a diákokat. Tizenhat középiskoláról beszélünk – belőlük lesz a jövő közönsége. Tudod, én még emlékszem arra, amikor jó régen lementünk Kaposvárra Ascher-rendezést nézni, és vagy harmincan ültek a nézőtéren. Aztán pár év múlva meg nem lehetett jegyet kapni, és zsúfolásig volt a színház. És ők is úgy gondolták, hogy meg kell őrizni a régi közönséget, és mellé fölnevelni az újat. Bejött nekik – és reméljük, nekünk is bejön. 90-96 %-os látogatottsággal megyünk. Nem mondom, hogy simán ment, mert voltak régi nézők, akik visszaadták a bérletüket, mert nem akarnak többet idejönni. Ez azért nem látszik meg a látogatottságon, mert mindig jönnek újak. És van az a bizonyos harmadik tényező, amit korábban említettem: a társulatunkban nagy egyéniségek vannak, nagy ambíciókkal, és ők igénylik a kihívást jelenti feladatokat. Vagyis amikor összeállítjuk a következő évadot, akkor nem úgy vetődik föl a kérdés, hogy Gáspár Sándor mit fog játszani, hanem úgy, hogy miért érdemes neki itt maradni. Ez nagy különbség ám. Komoly feladat kitalálni, hogy mitől lesz itt jó neki.

R: De közben meg az is látszik, hogy a társulattal van vagy lenne még dolog... Vannak lukak, és...

SzJ: Persze. De ez nem fehérvári specialitás, hanem országos jelenség.

R: Úgy akartam folytatni, hogy ez talán nem feltétlenül rossz, mert akkor lehet, sőt kell is vendéget hívni, ami általában jót tesz egy társulatnak. Persze a helyiek sokszor utálják.

SzJ: Azért nálunk évadok teltek el úgy, hogy nem volt vendég, mert nem kellett, nem hiányzott. De közben bennünk volt, hogy kellene olykor egy izgalmas színész, aki megmozgatja az egész csapatot. A mi társulatunkban az idős férfiszínészek hiányoznak, ahogy máshol is. Meghaltak sokan.

R: És mi van a fiatalokkal? A kaposvári egyetemről idehelyezett osztállyal, amelyik már talán végzett is?

SzJ: Nem végzett. A Cserhalmi-osztály elment tőlünk, és megszűnt a kapcsolatunk. Ez egy nehéz sorsú évfolyam volt, két évig mi tanítottunk a Gyuri helyett, és amikor Gyuri a sok csapás után visszatért a tanításhoz, már nem bírta a mindennapi utazást otthonról Fehérvárra. A Nemzetiből hazataxizni tényleg könnyebb. Vidnyánszky fölajánlotta neki, hogy vigye oda az osztályát, és ő élt ezzel. Vagyis ez már nem egy fehérvári osztály lett. Így váltunk el egymástól – nem volt konfliktusmentes, a vége pedig nem volt méltó ahhoz, ahogy elkezdődött.

R: Vállalnál egy következő osztályt?

SzJ: Nem. Akkoriban még láttunk ebben lehetőséget, ma már csak a bizonytalan kimenetelt látom. Horváth Csaba tanít az egyetemen, nekünk, többieknek pedig nem fér bele az életünkbe az a hatalmas munka, amit egy színészosztály tanítása jelent. Ez óriási felelősség.

R: Hogy keresed a társulatba a fiatalokat? Jössz, mész, nézel előadásokat?

SzJ: Hát időm, az nemigen van. Meghallgatom, hogy mit mondanak róla a többiek. Ez az igazság. A többi színház munkáját sem tudom követni.

R: Szerintem elég nagy baj, hogy nem ismeritek egymást, hiszen a problémáitok nagyon hasonlóak. Például a városban élő egyetemisták megszólítása...

SzJ: Én sok évvel ezelőtt, amikor színházvezető voltam, magamban szakítottam az egyetemistákkal. Megmondom, miért. Fiatal rendezőként úgy gondoltuk, na, majd ők fognak megérteni bennünket. És tényleg, ők értenének meg, csak éppen nem kíváncsiak ránk. Pécsett Balikóval közösen nyertünk a pályázaton, övé volt a nagyszínház, enyém a kamara. És hogy nézett ki az első évad? Xantus János, Kamondi Zoltán, Szikora János. Három rendező, négy kortárs darab, közte Bódy Gábor Tüzes angyalából egy adaptáció. Elmentünk az egyetemre; Xantus, aki sikeres trendi filmeket tudott már maga mögött, Eszkimó asszony fázik, emlékszel, ugye. Kamondi, ugyancsak sikeres filmekkel... Kimentünk a kollégiumba, ott ültem ezzel a két zsenivel, szemben hat-nyolc lelkes szempár, és egy emelettel fölöttünk hallottuk a csocsó hangját... Nincsenek illúzióim; ma legföljebb nem csocsóznak, hanem a billentyűket nyomogatják. Ezzel szemben a középiskolás réteg szellemileg rendkívül nyitott társaság; ők kíváncsiak, ők érdeklődnek. Lehet, hogy évekbe telik, amíg igazán beszoknak a színházba, lehet, hogy sok dolgot még nem értenek meg, de velük érdemes foglalkozni, nekik érdemes játszani. A legnagyobb sikerélményünk az elmúlt hét évből ez. A mi Tragédia-előadásunk négy óra hosszan tart. Féltünk, hogy hányan maradnak a végére – nos, mindenki ott maradt. És a végén állva tapsoltak. Szóval biztos, hogy ennek a mi itteni működésünknek ez a legnagyobb eredménye.

R: Beszéljünk a kritikáról. Ír rólatok hideget-meleget. Mégis úgy tűnik, hogy fontos nektek, hiszen azon kevés színház közé tartoztok, amelyek busszal hozzák a kritikusokat, hadd lássanak minél többet. Ehhez képest nemrégiben azt nyilatkoztad valahol, hogy a kritika már nincsen is, mert a politika mentén formál véleményt: ha egy előadás ellenzéki, akkor a mennybe megy, ha nem, akkor eláshatja magát, illetve elássa a kritika. János, tudod, hogy ez nem igaz, miért kell mondani?

SzJ: Hát nézd... amikor elindultunk... hét évvel ezelőtt, ezt mostmár bátran mondhatom, a legjobb színésznévsorral indultunk. Társulatnak nem nevezném, de fantasztikus színésznévsor volt. És remek előadások születtek. És mintha semmi nem történt volna. De semmi a világon. Megjelent talán egy-két írás, ami épp hogy nyugtázta, de semmi komoly. És ha ezt összehasonlítom azzal, hogy bizonyos induló vidéki műhelyeket hogyan hozsannáznak körül, elnézik a botlásaikat...

R: Hát én nem így emlékszem, hiszen ráadásul akkor jöttek ide a „menekültek” (ahogy a szakmában nevezték), akik a nemzeti színházi váltás után leléptek, és rájuk nagyon is figyeltünk...

SzJ: Volt Cserhalmi Lear királya, Horváth Csaba szerintem fantasztikus Pillangója. Aztán kicsit később Cserhalmi rendezésében a Mesterkurzus, László Zsolttal, Derzsivel, Gáspár Sándorral... Ha ez az utóbbi a Katonában lett volna, még ma is játszanák. És nem azt mondom, hogy nem írtak róla, csak... amikor valami elindul, akkor annak nagy szüksége van az odafigyelésre, és ez nem jött át, és nem értettük, hogy most akkor mi van... Én akkor ebben a történetben a refrénjét éreztem annak, amikor Budapesten elkezdett dolgozni a Schwajda-féle Művész Színház. És vagy a csend fogadta, vagy a totális elutasítás.

R: Dehogyis. Én a nagy hype-ra emlékszem.

SzJ: Nagy hype? Ezt valami mással kevered. Tudod, mi az igazság? Az, hogy idegesítően sok nagy színész volt együtt, és mi borzasztóan féltékenyek vagyunk meg hiúk is. Schwajda akkor nagyon sok pénzt kapott, és nagyon jól fizette a színészeket. Naná, hogy csend fogadta, vagy elutasítás.

R: János, szerintem rosszul emlékszel, de ezt majd visszanézzük...

SzJ: A másik a Márta Pista-féle Új Színház. Márta Pistának soha nem lett megbocsájtva, hogy a Székely Gábor után lett igazgató. Kivéve a legvégét, amikor kirúgták.

R: Pontosabban tudatosan csináltak volna ott egy szélsőjobb színházat, mert erről volt szó, nem másról.

SzJ: De a hatalmas szimpátiahullám miért a legvégén jött? Miért nem akkor, amikor még ott dolgoztunk?

R: Hát ezzel az a baj, hogy az nem szimpátiahullám volt, hanem tiltakozáshullám az utódok ellen. Azért ez nagy különbség. De visszatérve a fehérvári színházra: szerintem a kritika nagyon rendesen követi az itt folyó munkát, ami – mondom még egyszer – annak köszönhető, hogy a színház ezt ambicionálja.

SzJ: Mi ezt annak idején visszhangtalanságnak, vákuumnak éltük meg, de nem a panaszkodás a megoldás, hanem hogy idehívjuk őket, nézzék meg, írjanak, amit akarnak. És ez működik, ez bevált. De azt azért hozzátenném, hogy ha valaki a kritikákból tájékozódna az elmúlt évadjainkról, hát egy sokkal gyengébb, halványabb képet kapna, mint ahogy mi értékeljük ezt az időszakot. És tudod, a „nem is olyan rossz ez”, ez sokszor a legrosszabb, legalábbis nekünk. Nekünk inkább az kéne, hogy ami jó, azt is rögzítse a kritika, és ami rossz, azt is. Az átlagolás, az összbenyomás, az nekünk nem olyan jó.

R: Színház és politika. Mi a színház dolga ezzel?

SzJ: Sose felejtsük el: más mátrixban mozgunk. Ne veszítsük el a józan eszünket: az emberek nem ideológiák mozgó plakátarcai. Hanem olyanok, amilyenek. Szépek és undorítók, zseniálisak és silányak. Ezért érdekesek. Ideológia? Projektek? Programok? ÁÁÁ! Akkorát ásítok, hogy kifordul az álkapcsom. Judit, kérdezz valamit, ami nem ilyen unalmas.

R: Igazi diplomatikus vezetői válasz. Kérdezek egy nem unalmasat. Mit gondolsz az utódlásról, mármint a sajátodról? Tervezel még egy igazgatói ciklust, vagy keresed az utódodat?

SzJ: Még semmit sem tudok. De azt igen: én egy „kifutó termék” vagyok.

Csáki Judit - Revizoronline