Az évadnyitó társulati ülés után azonnal teljes gázzal beindult a munka, a Kozák András Stúdióba gyűlt össze az egész társulat, hogy végre személyesen éljék át az olvasópróba élményét. Azóta a négy rendező külön-külön is megkezdte saját stábjával a munkát a Nagyszínpadon, hogy a szeptember 12-i bemutatóra minden készen álljon.

A 2018-as négyrendezős Az ember tragédiája után útjára indul Az ember tragédiája 2. A madáchi gondolatösvényre ezúttal négy írót hívott meg a társulat négy rendezője (Szikora János, Bagó Bertalan, Hargitai Iván és Horváth Csaba), hogy együtt folytassák az emberiségtörténetet, és együtt próbáljanak meg egy végső konklúziót levonni. A négy író: Márton László, Tasnádi István, Darvasi László és Závada Pál. A karantén idején a még formálódó műről a négy íróval beszélgettünk.

-Lehet folytatni a madáchi gondolatot a XX-XXI. századba helyezve? Ádám figurája mutathat folytonosságot?

D.L.: Valami olyasmi történt az emberrel a XX. században, amihez nincs meg a képzelete, és nem volt meg a nyelve. Nem tudta szavakkal illetni a lényegét, nem is nagyon lehet. Madách ilyen értelemben nem küzd a nyelvvel, elmondja, hogy mi volt és hogy mi várható. A Titanic színben az egyik jelenetben szó van arról, hogy az ember a Holdra megy. Ezt el lehet képzelni, ez kaland, nem irracionalitás, nem az abszurd beteljesülése. De Aushwitzot nem lehet elképzelni, akkor sem, ha megtörtént. Hirosimát nem lehet elképzelni, ott valami túlmegy a ráción. Velünk a XX. században egy csomó olyan dolog történt, ami a nyelven túli dimenziókba vezet. Ezzel is szembesülnünk kell. És azzal is, hogy az ember egy rettenetesen nagy túlélő.

Tasnádi István (fotó/Egry Tamás)

T.I.: A mi Tragédia-jegyzeteink nem akarnak az eredeti művel semmilyen szempontból versenyezni. Egyfajta tiszteletteljes reflexió inkább a klasszikusra, kortársi olvasat, néhol ironikus felhangokkal. Ugyanakkor Madách pesszimizmusa a XX. században történtek fényében szelíd idealizmusnak tűnik, talán a legborzasztóbb rémálmában sem feltételezte volna, hogy egy európai kultúrnemzet szisztematikus népirtást fog végrehajtani egy eszelős ideológia nevében, így talán nem csoda, ha a mi jeleneteink még erőteljesebb kérdéseket fogalmaznak meg a „modern” emberiség jövőjével kapcsolatban. Komoly aggodalom szól a szövegekből, hogy merre tart a túlkínálattal felpörgetett, túlingerelt fogyasztói társadalom. A koronavírus járvánnyal már kaptunk is egyfajta választ... Ádám mindig bízik, ez az alapvetés. Aztán csalódik, de reméli, hogy valahol máshol, valami másban megtalálja az igazságot. Ez ennek a nagy, örök emberi történetnek a motorja.

M.L.: Madách művének az a dramaturgiai trükkje, hogy rövid szkeccsekből áll, amelyek önmagukban is zárt egészet képeznek. Nyilván, ha egyetlenegy évszázadot veszünk szemügyre, akkor az nem tud egy ilyen nagy ívet kiadni, de minthogy olyan súlyos történelmi kataklizmák voltak a XX. században, amelyekre sokkal szórtabban került sor az emberiség múltjában, ez is egy végső számvetésre ad lehetőséget.

Z.P.: Ádám nálam kortalan. Pont azért nem öregszik, hogy beléphessen egy ’30-as ’40-es évekbeli szituációba, és úgy tervezem, hogy a berlini fal leomlásával tetőzi be a maga karriertörténetét. Hiába mondja demokratának magát, inkább arisztokratikus, és egész csúnya szerepekbe is belesodródik. Aztán szeretne megtisztulni, és szeretne a jövőben olyan helyzetekbe kerülni, ahol nem kell a bűn mocsarában meghempergőzni. Sokfelé sodródó, bűnökkel terhes, de a maga módján érdekes és izgalmas figurának képzelem.

Melyik történelmi pillanat, helyszín ihletetett meg?

M.L.: Ami engem illet, én arra gondoltam, hogy egy kevéssé tragikus epizódban fogom megmutatni a Második Világháború előtti helyzetet, legalábbis az emberiség európai részének helyzetét, hogy mi van akkor, amikor egy kiemelkedően tehetséges és kiemelkedően sikeres művész kerül szembe a korszak kihívásaival. Ez a tehetséges művész Picasso, aki minden tervét meg tudja valósítani, aki fürdik a népszerűségben és a dicsőségben, és ezzel együtt ő is ráfázik, mert bizonyos dolgokkal ő sem tud mit kezdeni (pl. a saját öregedésével és saját népszerűségével). Úgy néz ki, hogy Picasso nyerésre áll, mert nem tud annyi képet festeni, hogy rá ne licitáljanak a műkereskedők, csak közben múlik az idő – ez egy 15 max. 20 perces jelenet, és közben Picasso a színpadon megöregszik. Az elején még egy idősödő férfi, aki jól tartja magát, a végén már egy kifosztott öregember, akit otthagyott a felesége, akitől már nem vesznek olyan lelkesen képeket a műkereskedő, akiről a műkritikus azt mondja, hogy valaha nagy festő volt, most már sajnos csak egy zseni.

Márton László

T. I.: Az én felvonásom a közeli jövőben játszódik, de már most is létező jelenségekkel. Helyszíne a pillepalackokból és más kommunális hulladékokból összeállt, Franciaország méretű „nagy csendes-óceáni szemétsziget”. Maradt a keret, de másféle, mint az eredeti műben. A jövőből indulunk és a jövőbe jutunk, az emberi faj lehetőségeit vizsgálva egy földi élet utáni időben. Hogy mit kezdenénk az újrakezdés lehetőségével. Tudnánk-e jobban csinálni máshol, máskor.

D. L.: Én úgy estem be ebbe a produkcióba, hogy egy gyászos esemény előzte meg. A Térey Jancsira volt rábízva, és ő elhunyt. Az egyik elképzelés az volt, hogy a Titanichoz fűződő eseményekkel indítsuk el ezt a négy felvonásos történetet. A rendező úr (Szikora János) kért tőlem egy eufórikus alapfelütést, ez egy indulás előtti bálban csúcsosodik ki, ahol a kor reprezentatív figurái elevenednek meg. Van egy csomó vezéreszme a korban, a szabadversenyes kapitalizmus, a freudizmus, Nietzsche tézise, miszerint az ember felsőbbrendűvé lehet, és közben Isten meghal. Én azt a lehetőséget választottam, hogy nem Isten és Lucifer között megy a konfliktus, hanem Ádám és Lucifer között. Istent én is megöltem egy kicsit, amennyiben némaságra, hallgatásra ítéltem.

Z.P.: Ádám figurája egy nagyváradi művelt polgári családi miliőbe született bele. Egy rendkívül modern, felvilágosult, minden művészeti ág iránt érdeklődik, és van annyira tébolyult és kalandor, hogy felizgatják a Németországban elindult folyamatok, és Berlinbe vágyik. Ádám egy csomó mindent egyesíthet magában: esendőségeket, erényeket és bűnöket, amelyek erre a közép európai tébolyult, és különféle eszmék vonzásába került értelmiségi figuráknak a modellje lehet, aki persze megpörkölődik a hatalom és a politikum által. Ilyen történetekbe próbáltam őt belevetni, erre jó volt egy határmenti, odacsatolással-visszacsatolással az országát változtató város, egy magyar kulturális tradíció helyszíne, közép-keleteurópai nemzetközi eszmék áramlásának keresztútján fekvő hely.

Závada Pál (fotó/Marjai János)