Időutazásunk újabb megállóhoz érkezett: a féregjáraton ezúttal Picasso 70. születésnapjára érkezhetünk meg, hogy zsigerekig hatóan megtapasztalhassuk, hogyan múlik el a világ dicsősége, hanyatlik le egy lángoló elme csillaga, lesz utcanév egy ünnepelt művészből. Még szerencse, hogy művészettörténet nem így működik.

Dél-Franciaországban járunk, Picasso (Gáspár Sándor) még ereje teljében lévő művész, egy élő legenda, kibírhatatlan zseni. Körülötte zsong a politikai mizéria, amelyből akarva-akaratlanul kiveszi a részét, akárcsak Sztálin bajusza: ”Azt mindenképp érzékelem, hogy az az írói ötlet, hogy a XX. század leghíresebb és legsikeresebb férfiját idézzük meg Ádámként, pontosabban a sorsát, a művészethez, a nőkhöz a családhoz való viszonyát, ami elég ellentmondásos bőven hitelesíti az ádámi utat, azt a rengeteg kérdőjelet és a „mivégre a teremtés?”-t, ahogy ennek a történetnek a végén Picassot látjuk.”

Kuna Károly, Ladányi Júlia, Gáspár Sándor, Kerkay Rita

Egyszer az életében őt hagyják el, Francoises Gilot (Kerkay Rita) szintén festő, nála már elszakad a cérna: „Nagyon izgalmas, hogy Évát, Francoises Gilot jeleníti meg, aki szintén festő. Egy érdekes kérdés vetődik fel a darabban, hogy egy nő hogyan törik össze, hogyan törik meg egy ilyen kaliberű művész mellett. A női szerepkör mennyire nem tud érvényesülni egy ilyen figura mellett, mint Picasso.”

Rovó Tamás, Sághy Tamás, Varga Mária, Imre Krisztián

És ha még nem lenne elég a magánéleti-művészi zűrzavar, a politika – és Lucifer - férkőzik bele minduntalan az életbe, Santiago Carillo (Krisztik Csaba), az illegális Spanyol Kommunista Párt külügyi összekötője személyében: „Az én Luciferem egy kegyetlen politikust, a kommunista párt jobb kezét testesíti meg. Aki minden egyes pillanatban – egy születésnapi zsúr kellős közepén is - felhívja Picasso figyelmét arra, hogy a lojalitását mindien egyes pillanatban meg kell mutatnia, be kell bizonyítania. Ezt a lehető legkegyetlenebb érzelmi módszerekkel képes Picassonál alkalmazni.”

Kuna Károly, Krisztik Csaba, Ladányi Júlia

Aki pedig mindezt a keretbe foglalta, Horváth Csaba rendező, akinek éppen az volt fontos ebben a darabban, hogy egy művész szemszögéből ábrázolja ezt a századot, egy művész látásmódját próbálja meg visszaadni erről a rendkívül buja és sokirányú korról: "Picasso egoja van ennek az egész darabnak a fókuszában, és az egoján keresztül a művészete. Minden egyéb, minden más, legyen az politika, legyen az ízlés, legyen az szerelem, legyen az barátság, legyen korrupció, legyen az csalás, minden más egyébként mellékes. A művészete, az a lényeg, és az legalizálja őt magát, a gondolatait és a tetteit egyaránt. Márton László nagyon éleslátóan kiragadott egy komoly művészt a huszadik századból, aki ráadásul egy olyan időszakban alkotott, és egy olyan időszakban volt a csúcson, és volt szinte szupersztár, amikor a kortárs művészet virágzott szerte Európában és Amerikában egyaránt. Különböző politikai izmus keringtek keresztül-kasul a világban, itt legfőképpen arra gondolok, illetve az író is arra gondol, hogy Picasso nyíltan kommunista nézeteket vallott. De hát ez a fajta kommunizmus, amire ő gondolt, az valami egészen más, mint amire mi gondolunk ma már a kommunizmusról. Nagyon érzelemdús és nagyon szellemdús korszaka volt ez a huszadik századnak, aminek ő tulajdonképpen a csúcsán volt a képzőművészetben."

Az ember tragédiája 2.0 című előadásunkat legközelebb november 24-én, 25-én és 27-én játsszuk.

Az előadások kezdési időpontja 18:00!