A Vörösmarty Színház évadzáró társulati ülésén Szikora János nem csak az aktuális évadot zárta. Igazgatói pályafutása végének közeledtével visszatekintett a székesfehérvári teátrumban eltöltött évekre, a közösen létrehozott alkotásokra, és elköszönt a színház dolgozóitól. A színészgárdától egy személyes búcsúüzenetben köszönt el, melynek felolvasására 13 éves fiát, Ármint kérte fel, aki éppen igazgatói pályafutásának kezdetén született. Szikora János levelét alább közöljük.

Egy volt színházigazgató vallomása a színészeknek

Azért írom ezt a levelet nektek, mert egy vallomással tartozom, és félek, hogy a hangom nem bírná elviselni a szavaim súlyát. De ez a hang mégis az én hangom, csak én már nem tudok így beszélni, sajnos. Ez az arc sem az én arcom, és mégis, ez az az arc, amit mindig szerettem volna megmutatni nektek. De el kellett rejteni. A pozíció, a színházi hatalom vasálarcot húz mindenki fejére, és én ezt most végleg és örökre szeretném levenni magamról. 

Az én anyukám mindig így hívott: Janika. Még akkor is, amikor már felnőtt férfi lettem. Emlékszem, mennyire szégyelltem, ha mások társaságában is ilyen gyerekesen szólított. Ma pedig azt szégyellem, hogy az igazgatói asztal fiókjába olyan mélyre dugtam el ezt a gyereket.  

De van más is, amiről szólnom kell, hogy megértsetek. Én mindig szerelmes voltam belétek. Igen, elárulhatom, titkosan és rajongva rabja voltam azoknak a pillanatoknak, amikor felragyogtatok a tehetség fényében. És gyűlöltelek benneteket, amikor szürkék voltatok és unalmasak. Féltékeny voltam, ha azt éreztem, hogy nem figyeltek rám, és kétségbe estem, amikor azt hittem, hogy elhagytok, mert már nem vagyok érdekes. És kínzott a szorongás, hogy megcsal, akit szeretek.

De nem volt mit számon kérnem, hiszen ti az én titkos szerelmem voltatok és nem tudtatok semmit arról, amit érzek. Mélyen hallgattam róla, mint a sír. És most, miközben írom ezt, érzem, hogy valaki figyel… Ica, az öreg fekete macskám fekszik a fűben, és nézi, hogy mit művelek. Megint másokkal foglalkozom, ahogy tettem egész eltékozolt életemben, ahelyett, hogy azokkal törődnék, akik arra várnak, hogy megsimogassam őket. Tudom, így vagytok ezzel ti is.

Mi, színházi emberek mindig másokra figyelünk ahelyett, hogy azokkal törődnénk, akik mellettünk, velünk élnek. Micsoda élet ez? Micsoda élet az, amit minden hazugságával, tévelygésével együtt sem vagyunk képesek elcserélni azzal, hogy a normális emberek valóságában éljünk? Így aztán csak az elválások kijózanító pillanatában vagyunk képesek felismerni: a boldogsághoz mind a ketten közel jártunk.

Ezért mondom búcsúzóul: János voltam mindig előttetek, de azt szeretném, ha az emlékeitekben úgy maradnék meg:

Janika