Pályája elején egy évadot töltött Pécsen. A fizetését mindeközben arra költötte, hogy minél többször hazautazzon Budapestre, mert az volt az a város, ahol valóban otthon érezte magát. Aztán amikor a Grease-t játszották Fehérváron, viszonylag kevés idő alatt megszeretett itt lenni. Szívébe fogadta a színházat, az embereket, a feladatait és talán azt, milyen nyitottsággal, figyelemmel fogadták őket. Hiszen Fehérváron előtte nem volt önálló társulat. Závodszky Noémi alapítóként került ide. Ennek már lassan huszonöt éve!

Ha valaki most megkérdezné, azt mondanám, hogy máshova nem is nagyon szeretnék menni. Úgy érzem, hogy ha egyszer eljön az az idő, innen mennék nyugdíjba. Mint amikor az ember örökös tagja lesz egy színháznak.

Gyakran cserélődnek a darabok, rengeteg szereplehetőség van, talán nem is lehet belesüppedni egy-egy sokat játszott színdarabba.

Ráadásul a társulat körülöttem elég rendesen cserélődött az évek alatt, sőt az épület is megváltozott! Bár bevallom, én a régit is szerettem, akármennyire is szocreál volt, mégis volt egy hangulata annak, amikor egy bemutatón fönt az erkélyen a lépcsőn kuporogtunk, és néztük egymást. Mert telt ház volt mindig! Pedig ha jól emlékszem, a réginek nagyobb volt a nézőtere, mint a mostaninak.

Vezetőcsere, színházátépítés, társulatfrissítés – majdnem olyan, mintha színházat cseréltél volna időnként.

Ezeket az időszakokat eléggé stresszesen éltem meg. Fiatalként, tapasztalatlanul az emberben az munkál, hogy a stabil, a biztos az ideális, és nyilván nehezen mozdul ki a komfortzónájából. Emellett tele vagyunk félelemmel: mi van, ha nem kellünk a következő vezetésnek? Mint ahogy az élet is igazolta, hiszen minden igazgatóváltásnál volt, akit elküldtek illetve jellemző volt, hogy az új vezető hozta a saját csapatát. Számomra nem is olyan régen jött el az a pillanat, amikor ebből a szempontból megnyugodtam. Eljutottam odáig, hogy már nem akarok mindenáron bebizonyítani mindenkinek mindent, mert tudom az értékeimet. Levetkőztem a megfelelési vágyat, így eltűnt belőlem az ezzel járó feszültség is. Mondjuk azt, hogy az évekkel bölcsebb lettem, és hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül. Ahelyett, hogy ellenállnánk neki, el kell fogadni, sodródni az árral, és az adott helyzetből kihozni valami jót. Ha valami nem kell, hogy összejöjjön az ember életében, akkor azt hagyni kell, mert később úgyis beigazolódik, hogy az miért történt vagy éppen miért nem történt meg. Élek a jelenben és figyelem, mi a feladatom.

Závodszky Noémi (Fotó: Kiss László)

Ez a meggyőződés köthető valamiféle konkrét tapasztalathoz?

Nálam a tudatosság nagyon fontos. Körülbelül huszonöt éves voltam, amikor véget ért egy nagy szerelem, és a szakítás után elkezdtem keresni az élet értelmét, a saját céljaimat, feladataimat. Akkor találtam rá olyan spirituális olvasmányokra, amelyek rengeteget segítettek. Koromhoz képest viszonylag korán jutottam el odáig – és ez a szakmánkban nem jellemző – hogy leszoktam a szerepálmokról. Mindig is tudtam és éreztem, hogy az sem véletlen, hogy mikor kinek a bőrébe kell bújnom, mert annak is oka van. Lehet, hogy akkor már ötvenszer elmondtak valamit, de nem figyeltem rá, nem vettem észre. Egy szerepben átélhetem azokat az érzéseket, azokat a történéseket, amiket nekem, Závodszky Noéminek nem biztos, hogy a valóságban meg kell tapasztalnom. Viszont ezáltal mégis tudok fejlődni, mert a szerep rávilágít a lényegre, megmozdít bennem valamit, ami akkor, abban az életszakaszban fontos.

Társulati tagként az ember mondhat nemet egy szerepre?

Nem tudom a választ, mert én még nem csináltam ilyet. Volt olyan szerep, ami meglepett. Néhány éve, amikor műsorra került a Padlás, Mamóka szerepére lettem kiírva. Azt gondoltam, hogy azért én még nem az a korosztály vagyok, mint amit erre a szerepre gondolna az ember. Aztán annyira élveztem, hogy ősz parókával jóval idősebb nőt alakítok a koromnál, hogy egyáltalán nem bántam. Érdekes volt az is, amikor Horváth Csaba rendezésében bemutattuk a Száll a kakukk fészkére című darabot. Candy Starr-ra voltam kiírva, amit utoljára huszonévesen játszottam. Nagyon érdekes volt húsz év után újra ebbe a szerepbe belehelyezkedni, nem is értettem először a szerepválasztást. De kiderült, hogy Csabának egészen más koncepciója volt. De egy percig nem éreztem rosszul magam, sőt kifejezetten élveztem. Meg kell bízni a rendezőben, s mivel megbeszéltük, hogy mit akar kihozni ebből a karakterből, teljes mértékben bele tudtam állni a feladatba.

Vállalod a szerepet, megbízol a rendezőben, elfogadod azokat a körülményeket, amelyek körülvesznek. Ilyenkor nem szólal meg az ego? Hol vagyok én? Ez vagyok én?

Az ember lénye akarva akaratlanul is valahol benne van az eljátszott figurában, benne él a szerepben. Nem tudok nem benne lenni valamilyen módon. Nyilván a próbafolyamatok alatt kiderül, hogy mennyire kellene az én akaratomnak érvényesülnie, mert lehet, hogy egyáltalán nem kell. Emlékszem, amikor a Tizenkét dühös embert próbáltuk Cserhalmi György rendezésében, ő azt kérte, hogy ne gesztikuláljak. Alapvetően egy latin típusú, temperamentumos vérmérsékletű ember vagyok, akihez hozzátartoznak a gesztikulációk, az érzelmek nyílt kifejezése. Először furcsa volt, idegen, és szenvedtem, de aztán a végén általában visszaigazolja az élet, hogy mégiscsak úgy volt jó.

Závodszky Noémi (Fotó: Kiss László)

Az embert formálják ezek a szerepek, benne vagy, ettől lesz jó. Aztán hazamész. Le lehet ezt tenni otthon? Le kell-e egyáltalán tenni?

Mindenképpen, mert ha nem teszi le az ember, akkor bele lehet őrülni. Az, hogy a szívedet, lelkedet, idegszáladat, mindenedet beleteszed egy szerepbe és jó esetben azonosulsz is vele, a skizofrén állapotot súrolhatja. Ez nem egy átlagos munka, ehhez tűpontos idegrendszerre van szükség, a helyén kell kezelni a dolgokat. Tíz éve játszottuk a Pelikánban a Jégszirom című darabot. A főszereplő már hónapok óta betegen fekszik, nem kel ki az ágyból, és a férje már kétségbeesésében hívja ki az úgynevezett „bűbájost”. Ahogy megnyílt a nő és kiderültek az elfedett múltbéli titkai, úgy ment tönkre a házassága, a titkok kimondásával pedig meg is gyógyult. Ez a nő például bűnösnek érezte magát a saját gyereke haláláért, aki belefulladt egy patakba, miközben ő ott állt, lefagyott állapotban, és nem tudta megmenteni a gyermekét. Az a gyerekhalál – főleg, hogy nekem sajnos úgy alakult az életem, hogy nincsen gyerekem – annyira megviselt, hogy az előadások után egy órán keresztül nem tudtam megszólalni. Ez nagyon meghatározó darab volt az életemben, de akár mondhatom a Közeleg az időt is, amit ebben az évadban játszunk, és amelyben egy olyan nőt alakítok, akinek nem lehet gyermeke. Végig kellett verekednem magam rajta, szinte oldásként éltem meg a próbafolyamatot. Közben sok minden megváltozott, bennem is, a magánéletemben is megoldódtak bizonyos problémák.

Amikor hazamész, ki vár otthon?

A férjem, aki asztalos. Nagyon érdekes, mert itt ismertem meg a színházban. Egy nagyon rövid ideig ugyanis világosítóként dolgozott. Akkor ugyan megmutatott bennünket az élet egymásnak, de csak barátok voltunk. Aztán sokáig külföldön dolgozott, azt hiszem, ez idő alatt sokmindent meg kellett tapasztalnunk külön-külön is. Aztán úgy alakult, hogy éppen hét évvel ezelőtt a színház büféjében találkoztunk. Megörültünk egymásnak, megöleltük egymást. Én abban a pillanatban tudtam, hogy egész életemben őrá vártam! Amikor nem sokkal később megcsókolt, már azt is tudtam, hogy ő lesz a férjem. 2013-ban volt az esküvőnk.

Érdekes, hogy egy színésznő és egy szakember hogyan tud összepasszolni. Vajon megértik-e egymás világát?

Ő egy érzékeny férfi, közelről ismeri a színház világát, ráadásul nagyon jól énekel. Annak idején a színházunk háttérdolgozóinak volt egy zenekara. Volt köztük világosító, táncos, hangosító, korrepetitor. Többek között a férjem volt az egyik, aki énekelt benne. Azóta sajnos nem tudom rávenni erre. Viszont nagyon jó abban, amit csinál.

Závodszky Noémi (Fotó: Kiss László)

Társulati alapítótagként mi a szereped ebben a színházi közösségben? Felnéznek rád a fiatalok?

Nehéz erre egyértelműen válaszolni, mert bár valamilyen szinten érződik a tisztelet, de ma már máshogy viszonyulnak a fiatalok a tapasztaltabb kollégákhoz. Emlékszem, diákként a Madách Színházban statisztáltam, abból fizettem a tandíjamat. Szinte istenként néztem fel a színészekre, sokszor be sem mertem menni a büfébe. Ezt a mai pályakezdőkre már nem lehet kijelenteni, mert hihetetlen magabiztosak. Ettől függetlenül vannak közöttük, akikben látom régi önmagamat, ilyen például Ballér Bianka is.

Egy nő, pláne egy színésznő nyilván a legjobbat akarja mutatni magából, és van benne hiúság. Ez még akkor is így van, ha nem rivaldafényhez köti a hivatása. Reménykedve kérdezem: van élet a negyvenen túl?

Nekem is voltak ilyen pontok az életben, de már nem érdekel. Azt hiszem, a negyvenet rosszul viseltem, mert akkor egyedül éltem, és az más, mert az kilátástalanabb. Azzal együtt is, hogy hittem benne: megtalálom azt a férfit, akivel leélem az életem. Volt egy mélypont, amikor azt hallottam egy szerződtetési tárgyaláson, hogy nehéz szerepet találni egy ilyen korú nőnek. Nyilván a világirodalomban sokkal több érett férfi szerep van, nekik talán ez könnyebb. De hiszek abban, hogy van számtalan női szerep, amit még eljátszhatok. Az, hogy telnek az évek, már nem szempont. Még sohasem éreztem magam ilyen jól a bőrömben, mint most! Nyilván ehhez kellett az élettapasztalat is, hiszen már sok mindenen túlvagyok. Érdekes paradoxon, de most úgy érzem, hogy egyre jobban kinyílik a világ. Egyre jobban értékelem a jelent, minden apró pillanatát az életnek. Nemcsak a munkámban, hanem a magánéletben is. Vannak terveim, céljaim, és nem is érzem magam annyinak, mint amit a papír mutat. Az, hogy ki milyen ember, kiderül a tekintetéből. Harmincévesen is lehet az ember öreg! Mert céltalan, mert megfásult, mert boldogtalan. Én tele vagyok ötletetekkel, vágyakkal, tervekkel!

Például?

Erről soha nem beszéltem nyilvánosan, de lehet, hogy most van itt az ideje: szeretnénk örökbe fogadni egy gyermeket. Elindítottuk a kérelmünket három évvel ezelőtt. Elképesztően hosszú a várakozólista. Még mindig lehetne gyermekem természetes úton, de valamiért nem úgy hozza az élet. Ezt is elfogadtam, és nem volt egyszerű. Nyilván egy nőnek, aki hosszú évek óta arra vágyik, hogy gyereke legyen, nem könnyű. Viszont nem lehet görcsösen akarni semmit, mert az élet úgyis pont azt fogja adni, amire szükségem van. Az emberek általában azt hiszik, hogy tudják, nekik mi a jó. Csak közben nem biztos, hogy az életünket éppen az a szituáció segíti a legjobban, amire éppen akkor vágyunk. Hiszek abban, hogy bizonyos életfeladattal születünk, az pedig, hogy ezt sikerül-e megvalósítanunk, a szabad akaratunkon múlik. Erre rálátni már önmagában feladat, és azt is tudom, hogy ezeket a gondolatokat nem mindenkinek lehet elmondani, mert mindenki annyit tud befogadni, ahol ő tart. Nehéz erről beszélni, mert nem akarom, hogy félreértsenek.

A Közeleg az idő című darabban Derzsi Jánossal (Fotó: Kiss László)

Az ember szeretne valamit, hisz valamiben, mert érzi annak az esélyét, hogy abból lehet valami. Sőt tegyük fel, létezik egyfajta belső tudás, mint például az, hogy egy ölelésből tudod, ki lesz a férjed. Nem lehet megmagyarázni, mert nem kézzel fogható. Ugyanakkor a hit és a rögeszme között hártyavékony a válaszfal.

Nagyon vékony, sőt szerintem az elmúlt két évben a környezetemben sokan hihették, hogy ezt a határt átléptem. Szerintem a rögeszme önbecsapáson alapszik, a hit viszont ennél sokkal több. Az embernek el kell jutnia odáig, hogy már nem akarja becsapni önmagát, hogy olyan önkontrollja van és olyan szinten háttérbe tudja szorítani az egót, hogy tényleg csak a szívére hallgat. Óriási csapda, ha az ember azt mondja, hogy nem fél semmitől, mert az nem igaz. Nem elmenekülni kell a félelem elől, hanem bele kell állni a helyzetbe. Az egyik legnagyobb erényem a hitem.

Miben hiszel?

A szolgálatban. Abban, hogy segítsek másoknak. Azt mondják, hogy az ember akkor tapasztalja meg igazán, mit jelent a feltétel nélküli szeretet, ha anyává válik. Nekem nincsen gyerekem, de az élet megtanított arra, mit jelent feltétel nélkül szeretni. Még biztos, hogy vannak bennem korlátok, de tudatosan haladok ezen az úton. A pályám elején többet sírtam, mint nevettem, most viszont a legapróbb, legegyszerűbb dolgok is képesek bennem előhozni azt a csodát, azt a különleges szeretetérzést, melynek egyetlen feltétele a nyitottság. Ahhoz, hogy az élet pofonjaitól ne zárkózzak be, hihetetlen erőre volt szükségem. Sokszor magam is csodálkoztam, hogyan tudtam egy-egy mélypontról felállni. Sokszor kezdtem újra, és sokszor volt bennem a feladás gondolata, de hála istennek, valami mindig továbbvitt!

 

Forrás: László Takács Krisztina (fmc.hu)