„A nő: mindennel pajtás, eleven,/csak az aprózó észnek idegen./A tétlen vizsgálótól összefagy;/mozogj és mozgasd s már királya vagy” – írja Weöres Sándor a Rongyszőnyeg 143. versében. Ez jutott eszembe, amikor szombat délután Váradi Eszter Sárával beszélgettem. És még az, hogy skatulyákból nem kicsapongással lehet szabadulni, hanem a kiteljesedés vágyával. Ennek sokféle útja van a színművésznő életében is. Most egy olyan állomáshoz érkeztünk, amikor saját zenekarral ad koncertet, olyan dalokkal, amelyek igazán közel állnak hozzá.
Egy régi álom válik valóra?
Többször kérdezték, miért nincs zenekarom, miért nem csinálunk egy új formációt. Vannak zenészek, akikkel évek óta kapcsolatban vagyok, járjuk az országot különböző alkalmi fellépésekkel. Most van ez az ügy, a Pelikán-kapu felújítása: megkerestek a színházból, hogy csináljak egy önálló estet. Ennek ürügyén aktuálissá vált, hogy egy olyan formációt hozzunk létre, amely újdonságnak számít és mindannyiunknak tetszik.
Milyen műfajokban dolgoztok?
Ez egy dzsesszes, swinges világ, vintage stílusban feldolgozva. De nem szeretnék mindent elárulni róla, maradjon valami a koncertre is! Az egésznek az a mozgatórugója, hogy szeretném megmutatni azt, amit hallgatni is szeretek, ami az én világom.
Ezek szerint nem operettet hallgatsz?
Én boldogan csinálok mindenféle feladatot, de arra ritkán adódik alkalom, hogy az ember teljes mértékben azt csinálja, ami neki kedves. Hosszú távra tervezem ezt a formációt, ennek ez a mostani koncert lesz az első állomása.
Akit egyszer megfertőz a zene, az nem tudja elengedni. Azt viszont nem tudom eldönteni – tekintve, hogy sok zenés produkcióban veszel részt – hogy eredetileg musicalszínésznek indultál vagy prózainak.
Színész szerettem volna lenni, a műfajokat nem is határoltam be. Gimnazista koromban a Katonába, a régi Új Színházba, a Vígszínházba és a Radnótiba jártam. Viszont az élet úgy hozta, hogy az Operettszínház iskolájában végeztem.
Ott derült ki, hogy jó hangod van?
Gimnazista voltam, amikor a színészetben szerettem volna kipróbálni magam. A Rockszínház színiiskolája hirdetett felvételit, a felvételin énekeltem először egyedül, idegen emberek előtt. Versekkel készültem, azokat elmondtam, aztán mondták, hogy énekeljek valamit. Erre nem is készültem, hirtelen egy népdalt énekeltem – és fölvettek. Ott kezdtem el zenével foglalkozni.
Milyen volt először mások előtt énekelni?
Rettenetes! A West Side Story-ból a Tonight-ot kellett megtanulnunk ott helyben kottából, majd fel kellett mondani, el kellett énekelni. Remegtem, szinte rosszul voltam tőle! Ezzel sokáig gondom is volt. Aztán nagyon sok szép zenével ismerkedtem meg, és kedvet is kaptam hozzá. Az Operettben komoly dolgokkal foglalkoztunk, és azóta a zene meghatározza az életemet. Nagyon sokat köszönhetek neki, mert a zenés szerepek hozták meg nekem igazán a népszerűséget, amiért nagyon hálás vagyok. A zene által könnyebb beférkőzni az emberek lelkébe.
Ismert páros vagytok Keller Jánossal, emellett nagyon jó barátok is.
Jani egy pár évvel később szerződött ide, összeosztottak bennünket szerepekbe, és hamar összebarátkoztunk. Nem volt nehéz, mert nagyon jó ember, én pedig egy szeleburdi lány voltam, és nagyon jó hatással volt rám. Jól tudunk együtt dolgozni, szeretnek minket, sok meghívásnak teszünk eleget a mai napig. Ez nem is olyan nagy erőfeszítés, mert szeretjük csinálni.
Az a szeleburdi lány tudott komoly is lenni: végülis jó döntést hoztál, amikor ideszerződtél. Ezt abból gondolom, hogy azóta is a Vörösmarty Színház társulatának tagja vagy.
A társulat alapítása után két évvel volt egy nagy meghallgatás, iszonyú sok ember volt itt, onnan halásztak ki. Ezzel párhuzamosan Miskolcon is sikerült egy meghallgatás, és oda is el akartak csábítani, amiből lett egy huzavona, de végül Fehérvárra szerződtem.
Neked kellett eldönteni?
Az ottani igazgató bujtogatott, hogy bontsak itt szerződést, rögtön sokkal nagyobb szerepeket ígért. Fehérvár mellett az szólt, hogy itt akkor alakult valami új dolog. A miskolci viszont egy nagyon menő színház volt, azért lett volna érdekes.
Weöres Sándor: Psziché (Fotó: Kiss László)
Irigylésre méltó pályakezdés!
Amikor benne van az ember, szinte fel sem fogja, mennyire szerencsés, én sokszor utólag jövök rá dolgokra. Veszélyes csapda, mert az élet úgyis helyre rak, ha nem becsülöd meg magad, ha nem értékeled a jó helyzeteket. Hálásnak is kell lenni, mert egy pillanat alatt elfújhatja a szél. Fiatalon az ember evidenciának vesz minden olyan jó dolgot, amit kap. A családomban nem volt ilyen pálya, a szüleim is óva intettek tőle, mert két lábbal a földön álló emberek, és rettenetesen féltettek. Bennem azonban a változások mindig a kíváncsiságot hozták elő, és nagyon hálás vagyok, hogy annyi tehetséges ember vesz körül a mai napig, olyanok, akik inspirálnak.
Ez egy népszerű szakma, sokan akarnak jók lenni és rengeteget tesznek érte. A színészi pálya ingoványos talaj. Nem féltél, hogy mi lesz, ha nem jól választottál?
Éppen tegnap mondtam valakinek, hogy ha valaki ezt szeretné csinálni, az nem egy tudatosan felépített dolog, nem előre elrendezett pálya. Nem is tudod pontosan, hogy mit akarsz, csak nagy közlési vágy van benned, és egyszerűen muszáj ezt csinálnod! Én akkor csak azt tudtam, hogy nem tudnék enélkül élni, muszáj volt színházközelben lennem! Aztán a Jóisten valahogy mindig ott volt, mert azt például megfogadtam, hogy ha én huszonöt éves koromig nem játszom főszerepeket, akkor abbahagyom.
Ehhez képest a miskolci főszerepekre nemet mondtál már az elején.
Voltak csábítások, és ezek sohasem könnyű döntések. Fehérváron az a lehetőség adódott, hogy pályakezdőként végigjárhatom a ranglétrát, és ez – bár akkor nehéz volt elfogadni – jó lehetőség volt a fejlődésre, önmagam megismerésére is. Mindemellett annyi szeretetet kaptam ettől a várostól! És most nem díjakról beszélek, hanem a napi szintű dolgokról. Például az nagyon jó érzés, hogy meghirdetünk egy koncertet, amire másnap elfogynak a jegyek! Egyszerűen megtalálnak a szerepek, és érzem, hogy szeret a közönség. Ilyenkor mindig elgondolkodom rajta, hogy vajon lehet-e ezzel visszaélni? És valahogy az élet ezt visszaadta, mert nem nekem kellett elmozdulnom, hanem körülöttem jelentek meg olyan emberek, akikkel szakmailag, emberileg is nagyon jól érzem magam, mert inspirálnak. Akkor meg miért menjek? Eddig nem volt olyan helyzet, ami ezt felülírta volna. Fiatalon az ember egy kicsit önzőbben gondol önmagára, aztán kialakul a felelősségtudat, az, hogy mi itt valamiképpen ízlést formálunk. Vannak, akik rajtad nőnek fel! Nekem annál nincs csodálatosabb, mint amikor egy fiatal lány azt mondja, hogy látott Bagiraként A dzsungel könyvében, és én vagyok a kedvence, ezért azóta minden darabot megnéz, amiben benne vagyok. Azt mondom, ha Weöres Sándor Pszichéjét ezért megnézte, akkor nem éltem hiába.
Azért a műfajok között nagy különbség van, és te sok műfajt képviselsz a könnyed nyáresti zenés daraboktól a nehéz drámákig.
A lényeg az, hogy hatással legyünk a nézőkre, érzelmeket, gondolatokat váltsunk ki belőlük. Keller Janival van egy közös produkciónk, amit Hargitai Iván rendezett, a címe Jövőre veled ugyanitt. Ez az előadás a férfi és a nő viszonyáról szól, különböző megvilágításban. A színész játék közben mindig érzi a közönség rezdüléseit, ezek a nonverbális visszajelzések nekem nagyon fontosak. Az egyik előadáson az első sorban ült egy férfi a feleségével. Végig mintha jégszobor lett volna, teljesen bezárkózva nézte az előadást, szinte irritált az a passzivitás, ami áradt belőle. Vége lett az előadásnak, taps, majd a következő jelenet tárult elém: ez a jégszobor férfi és a felesége egymás kezét szorítja, és mindkettő arcán könnyek csorognak. Valami történt bennük, és ez az, ami felbecsülhetetlen. Ami a műfajokat illeti, a zenés darabok talán könnyebben hatnak a lélekre, nyilván népszerűbbek. Ugyanakkor saját magam is tapasztaltam, hogy vannak nézők, akik kifejezetten zenés darabokra járnak, aztán megnéznek komolyabb darabokat is egy színész miatt, és utána ki se lehet őket robbantani a prózai színházból.
Az utóbbi években nagyot változott a Vörösmarty Színház. Személyes életedben, színészi feladataidban ez mennyire hozott új dolgokat?
A jó rendező meghatározó egy színész teljesítményében, és hálás vagyok, hogy lehetőségem van nagyon jó rendezőkel együtt dolgozni. Gondolok akár a színház vezető rendezőire vagy például olyan vendégrendezőkre, mint Mohácsi János, akihez már volt szerencsém a Csárdáskirálynőben, most pedig a Black Comedy-ben, amit nagyon szeretek, pedig a karakteremtől egészen eltérő, idős nőt játszom benne. Nemcsak szakmailag, de emberileg is nagyon jó az ő közelében lenni. Számomra a humor nagyon fontos, és fenntartásokkal vagyok azokkal az emberekkel, akik mindig megmondják a tutit. Egyszerűen soha nem lehetsz biztos semmiben, muszáj az élethez alázattal közelíteni, kell a játékosság! Számomra Mohácsi János ezért is nagyon meghatározó ember.
Mennyire szigorú a saját magadról alkotott képed?
Egy idő után az embernek tudnia kell, hogy ő maga mit jelent a színpadon. Mert ha nem, akkor rettenetesen boldogtalan lesz, mert nem azok a feladatok fogják megtalálni. A másik pedig, hogy a rendezők néha sokkal jobban tudják, mi mocorog benned. Sokszor meglepődöm, hogy amit én nem tudok, azt valaki más meglátja bennem, és örömet, élményt tud szerezni, mert rádöbbenek, hogy tényleg, az is én vagyok.
Black Comedy – tetőfokán a zűrzavar (Fotó: Simon Erika)
Könnyű elfogadni, ha valaki másnak lát, mint ahogy te magadat?
Van bennem egy rettenetes kíváncsiság, szeretek nyitottan hozzáállni dolgokhoz, mindig keresem a miérteket. Nem szeretek csak úgy tengeni-lengeni. Nyilván ez azért van bennem, hogy még több területen kipróbáljam magam. A nyugalmi állapotot nem nekem találták ki.
Ezt a beszélgetést sem volt könnyű tető alá hozni...
Tegnap elvittem a kocsit a szervízbe, aztán elmentem fotózásra, majd vissza kellett menni a kocsiért, utána szövegösszemondó próba volt, este egy előadás. Ma megfőztem egy ebédet a kisfiammal, most volt egy szövegösszemondó, most itt ülök veled, mindjárt jön hozzám a zenekar gitárosa, Máté, hogy egy-két dalt átnézzünk, este pedig előadás. Én így élek, de ilyenkor vagyok jól.
Az ember így talán el is tudna billenni. Mi tartja benned az egyensúlyt?
A napi szintű egyensúly kivitelezhetetlen. Az élet egészét tekintve a család nagyon fontos dolog, amiért igazán hálás vagyok. Egy olyan bázist jelentenek, amihez képest aztán lehet mindenfélét csinálni.
Az egyensúlyt a család jelenti: Balázzsal és Marcival (Fotó: Váradi Eszter Sára)
A férjed is színházi berkekben mozog, a Vígszínház világítástervezője. Nyilván ő sem nyolctól négyig dolgozik. Találkoztok azért?
Néha nagyon nehéz! De talán éppen ettől jobban meg tudunk becsülni minden olyan időt, amit sikerül együtt tölteni. Van egy csodálatos fiam is! Egy gyermek nyilván más dolgokat hoz be egy nő életébe, nekem ő az, aki a földön tart, mert amúgy hajlamos lennék röpködni, és még tízszer ennyit vállalni. Ő azonban kiköveteli magának a jelenlétet, nagyon helyesen. Amíg Marci kicsi volt, anyósomék, akik Fehérváron laknak, nagyon sok segítséget adtak, gyakorlatilag itt ültünk a nyakukon, szinte itt laktunk. Aztán szépen lassan újra budapestiek lettünk, hiszen az ovi, majd az iskola már nagyobb helyhez kötöttséget jelent, többet kell alkalmazkodni, mert szeretném, hogy ne szenvedjen semmilyen hátrányt.
Nem a színházban nő fel?
Nem szeretném, bár valamilyen szinten óhatatlan, mégis úgy gondolom, nem gyereknek való világ. Nyilván az én kisfiam is töltötte már az iskola utáni időt a Vígszínházban, volt velem itt a Vörösmartyban hétvégén, de nem ez az általános. Kizárni nem szeretnénk, hiszen fontos, hogy tudja, mi mivel foglalkozunk, így megnézi azokat a darabokat, amelyek az ő korosztálya számára is érthetőek, élvezhetőek. Az is fontos, hogy a gyerekünk lássa: szenvedéllyel éljük az életünket, a munkánk nem egy szükséges rossz, amit le kell tudni. Kívánom neki, hogy bármivel is foglalkozzon, azt hasonlóan élje meg!
L. Takács Krisztina (fmc.hu)
