Tóth Ildikó, Jászai Mari-díjas érdemes művész 2015 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának tagja. Sok évnyi szabadúszás után lelt otthonra egy kőszínházban, ahol pár évvel ezelőtt az évad színésznője, tavaly pedig az évad művésze címet is elnyerte. A színház világa kisgyerekként ejtette rabul, a diploma megszerzése után pedig először a Radnóti, majd a frissen alakult Új Színház tagja lett. Az idei évadban már túl van három bemutatón, és A vágy villamosának különleges adaptációjára készül áprilisban. 

Abban az időszakban voltál iskolás Kaposvár környékén, amikor a város színháza a fénykorát élte. Azt olvastam, hogy sokat is jártál az előadásaikra. Az ottani élmények hatására lettél színész?

Már nagyon fiatalon, általános iskolás koromban úgy gondoltam, hogy színész szeretnék lenni, de amikor felső tagozatban kérdezgették, hogy ki hova szeretne jelentkezni, én ezt csak félve mertem mondani. Marcaliban voltam gimnazista, és abban az időben a megyei színházak rengeteg tájelőadást tartottak, hogy ezzel is toborozzanak nézőket. A kaposvári színháztól eljöttek hozzánk is, mondták, hogy lehet bérletet venni, és sok más osztálytársammal együtt mi jelentkeztünk is. A gimnázium négy éve alatt olyan előadásokat láthattam, és kamaszként olyan színházat kaptam, amit kívánnék most mindenkinek. Ez akkor annyira megerősítette bennem a dolgokat, hogy nem volt többé kérdés számomra: színésznő leszek.

FOTÓ: VÁRADY NIKOLETT

Miután elvégezted a Színművészetit, nem gondolkodtál abban, hogy Kaposváron játsszál?

Harmad- és negyedévben a Radnóti Színházban voltam gyakorlaton, és a diploma után Bálint András, az akkori igazgató rögtön le is szerződtetett. Nem volt kérdés, hol fogok játszani, ami most visszagondolva, tulajdonképpen nagyon-nagy szerencse volt. A mi pályánkon nem elég az, ha valaki csak tehetséges, szerencsésnek is kell lennie, számít, hogy kikkel találkozik az ember, mikor sodor minket egymás mellé az élet. Ha nem lett volna a Radnóti, lehet hogy elgondolkoztam volna Kaposváron, nem tudom.

Mi volt az oka annak, hogy négy évad után eljöttél a Radnótiból?

A gyakorlattal együtt hatéves időszaka volt ez az életemnek. Ez olyan volt számomra, mint egy nagy kurzus, olyan rendezőkkel és színészkollégákkal dolgozhattam együtt, akiktől rengeteget tanultam. Nagyon fiatalon szerződtem a Radnótihoz, tele voltam energiával, világmegváltó gondolatokkal, és huszonévesen ki akartam fordítani a világot a sarkából. Most visszagondolva, nagyon szépen és okosan építettek és terheltek minket, egyre nagyobb és nagyobb feladatokkal. Minden csodálatos és kerek volt, talán túlságosan is egyenes út, hibalehetőségek nélkül. Úgy éreztem akkor, hogy belepunnyadok, és muszáj, hogy az ember néha kibillentse az életét és beletaszítsa magát ismeretlen helyzetekbe.

FOTÓ: VÁRADY NIKOLETT

Akkor nem a véletlen vagy az élet hozta így, hanem te szerettél volna váltani.

Azt éreztem, hogy váltanom kell, az élet pedig megajándékozott egy lehetőséggel. Az akkori Arany János Színház, ami főként gyerekszínházként működött, teljesen más profillal, új társulattal és új vezetéssel folytatta tovább. Az addigi igazgató, Meczner János is keményen próbálkozott már azzal, hogy ne csak gyerekeknek szóló, hanem kicsit művészszínházi előadásokat is csináljanak, de Székely Gábor vezetésével jött el az éles váltás. Ekkor vették fel az Új Színház nevet, és amikor toborozták a társulatot, engem is megkerestek.

Volt valami szerepajánlat, ami meggyőzött?

Az az igazság, hogy vannak olyan mesterek ebben a szakmában, akik ha megkeresnek, és azt mondják, gyere, akkor menni kell. Amellett, hogy megtisztelő volt, hogy rám gondoltak, nagyon tetszett még az is, hogy Gábor két akkor végzett tanítványával, Novák Eszterrel és Hargitai Ivánnal, két fiatallal vette körbe magát a művészeti vezetésben.

Úgy alakult aztán, hogy ez is egy rövid időszaka lett az életednek.

Hogy nagyon diplomatikusan fogalmazzak, nem akarták, hogy Gábor tovább vezesse a színházat, és többfordulós pályázattal sikerült is elérnie ezt a fenntartónak. Nem lett szép vége, nagyon sokan eljöttünk onnan. Ezután szabadúszó lettem, bár egy kis ideig a szombathelyi színházban is játszottam, de mondhatjuk, hogy 1998-tól 2015-ig, amíg le nem szerződtem Székesfehérvárra, nem voltam társulat tagja.

Ilyen hosszú időnyi szabadúszás után nehéz döntés volt leszerződni egy társulathoz?

A szabadúszás kockázatos, főleg ha nem menedzseli jól magát az ember és sajnos én nem vagyok egy ilyen alkatú ember. Be kell vallanom, ez pálya és karrier szempontjából nem jó dolog. De azt éreztem, hogy most már szükségem van egy biztos helyre, egy családra a munkában is, ahova tartozhatok, és ne kelljen továbbra is minden tavasszal amiatt idegeskedni, hogy a jövő évadban milyen munkáim lesznek. Megint csak szerencsésnek mondhatom magam, mert két-három évadot leszámítva, mindig tudtam, hogyan alakul az év.

FOTÓ: VÁRADY NIKOLETT

A fehérvári Vörösmarty Színházhoz te jelentkeztél be, vagy ők kerestek meg?

A vezetőváltás idején játszottam Székesfehérváron egy szerepet, Szikora János, az új igazgató pedig akkor megkérdezte, nem szerződnék-e oda, én viszont nemet mondtam. Fél évvel később meggondoltam magam, felhívtam Jánost, hogy mégis élnék a lehetőséggel, de már elfogyott a státusz. Rá két évre lett szabad hely a társulatban, ekkor szerződtem a Vörösmartyhoz. Nagyon jól érzem magam Fehérváron, csak most fáradt vagyok, sokat kell utazni és azt hiszem, ez most túl sok energiát kivesz belőlem.

Tavaly viszont te kaptad az évad művésze díjat.

Nagyon örültem neki (mosolyog)! Két éve megkaptam a Vörösmarty-gyűrűt is, amit a társulat titkos szavazáson ítél oda a legjobb színésznőnek és színésznek. Nem vagyok egy nagy ékszeres, de ezt a gyűrűt mindig hordom (mosolyog). Tavaly pedig a művészeti vezetés döntése alapján én lettem az évad művésze.

Ebben az évadban már három bemutatód volt, kettő Székesfehérváron. Az egyik, a Közeleg az idő egy mondhatni kísérleti, stúdiószínpadi előadás, a másik pedig Az ember tragédiája.

Egy vidéki színháznak kicsit népszínházként is kell működnie, játszani musiceleket, zenés játékokat, kortárs magyar és világirodalmi műveket, mindenféle dologból kell csipegetnie. Idén pedig volt egy nagy vállalása a színháznak, mégpedig hogy színpadra viszik Az ember tragédiáját, a magyar irodalom és kultúra talán elsőszámú művét. Lehet vitatkozni arról, hogy színpadra való-e vagy sem, de az kétségtelen, hogy elképesztő filozófiai és szellemi gazdagsággal megírt anyag. Az én életemben meghatározó. Betegen feküdtem otthon, nem tudtam elmenni egy osztálykirándulásra, és ekkor vettem kezembe először a Tragédiát. Elolvastam és rendszerbe került a világ, úgy éreztem, hogy mindent átlátok, és kinyíltak előttem az ajtók. Nincs nagy szerepem az előadásban, én kértem, mivel nagyjából ezzel párhuzamosan kiadott engem a színház a Radnótinak, ahol a 10-et próbáltam.

FOTÓ: VÁRADY NIKOLETT

A 10 egy nagyon friss, kortárs magyar darab, akárcsak a fehérvári Kartonpapa. Könnyű, vagy inkább nehéz ezeket azzal a tudattal játszani, hogy a szerző még él?

Se nem könnyebb, se nem nehezebb. Ha él a szerző, aki ráadásul el is jár a próbákra, akkor nagyon erős tud lenni a kommunikáció, ha kérdésünk van, tudunk kihez fordulni. Szerencsére a kortárs magyar szerzők rugalmasak, pontosan tudják, hogy a leírt szöveg nem mindig úgy szentség, hogy annak minden betűjét el kell mondani. Amikor elkezdünk vele foglalkozni, úgy dolgozunk, mint egy szobrász és közben derül ki, mi az, amit levet magáról az anyag, és mi az, ami esetleg hiányzik róla. A 10 egy fárasztó, de nagyon élvezetes próbafolyamat volt, Székely Csaba rendkívül szellemes szöveget írt, amiben rengeteg az ugródeszka a színészek számára. Érdekes, mert könnyen munkálható anyagnak tűnik, de mégis tömör és nehéz.

A következő bemutatód, A Vágy nevű villamos, Székesfehérváron lesz. Tennessee Williams jól ismert történetét áthelyezitek a rendszerváltás környéki Magyarországra. Te leszel a főszereplő, mesélnél erről?

A lényegét illetően olyan őrült nagy változás nem lesz benne. Williams ezt a második világháború után írta, abban az időben, amikor a világ a feje tetejére állt, egy csomó érték már nem az volt, mint régen, és az emberi élet kikezdhetősége miatt felhígultak a morális viszonyok. Megváltozott minden, és senki nem tudta, hogy ekkora veszteség és káosz után merre fog elmozdulni a világ. Magyarországon a rendszerváltás utáni időszak is szinte pont ugyanilyen volt. Megszűnt egy rendszer, a gulyáskommunizmus, és amit korábban csak fű alatt, virágnyelven fogalmazva lehetett csinálni, azt hirtelen korlátok nélkül megtehettük. Mit szabad és mit nem? Mi a tisztességes és mi nem az? Vállalkozzunk? Lengyel piac, feketepiac… nagyon zavaros időszak volt ez, és sokan abban reménykedtek, hogy a rendszerváltás valami újat hoz az életükbe, de ez az álom nagyon hamar szertefoszlott.

Ebbe a miliőbe helyeztük át A vágy villamosának történetét. Adott egy nő, aki mögött nincs meg a biztos családi és polgári háttér, a nemiségéhez, férfiakhoz és úgy általában a szexushoz való viszonyát pedig traumatizálta egy kamaszkori kapcsolata. Nincs számára kapaszkodó. A vállalkozók országában, ebben a társadalomban, ahol az emberek rá vannak vakulva az egyéni tragédiákra, ahol nem vesszük észre más problémáit, az olyan emberek, mint ez a nő, egyszerűen lecsúsznak a lefolyóba.

FOTÓ: VÁRADY NIKOLETT

Roppant izgalmasnak hangzik! Ez lesz az idei utolsó bemutatód?

Lett volna még egy, de örülök is, hogy átkerült a jövő évadra, mert most iszonyúan elfáradtam. Nagyon szép munkáim vannak, szóval panaszra semmi ok! (mosolyog) Egy francia kortárs szerző művét, Az én kis hűtőkamrámat próbáltuk volna még idén, de hivatalosan is jövő évadra csúszik, augusztusban kezdünk majd vele dolgozni. Kicsit olyan, mintha A szecsuáni jólélek parafrázisa lenne, Novák Eszter fogja rendezni.

Nyáron fogsz tudni pihenni, úgy hogy augusztusban lesz az újabb Szertartásjátékok is?

Abban eddig sosem voltam benne, ezt én kértem is. Nyáron most nem lesz színházi munkám, a forgatások miatt nem is férne bele. Emellett muszáj leszek pihenni, ha nem is megállítani, de lelassítani a körhintát. A színház, a filmezés és az utazás mellett nem nagyon fér bele más az életembe, például szinkronizálni is egyre kevesebbet járok.

Mivel fogsz tudni kikapcsolódni?

Nemrég alakult úgy az életünk, hogy kiköltöztünk a városból egy kertes házba, és most a kertészkedés az, ami kikapcsol. Imádok kapirgálni. Nagyszerű, világmegváltó gondolataim születnek közben, és a földből olyan energia árad, ami megnyugtat és feltölt. Teljesen más dimenzióba helyezi az embert, és minden, ami félelmetesnek vagy borzalmasnak tűnik a hétköznapokban, az akkor pici lesz.

Jasinka Ádám / Deszkavízió