Amikor kértem, állt és verset mondott, ha nem is szívesen, de énekelt, édesapja kedvenc népdalát. De amúgy csak ült és mesélt. Színesen, érzéssel, elgondolkozva. Kozáry Ferenccel, a Vörösmarty Színház színészével fecsegtünk több mint 50 percig. Olvassák hát el, miről, mit gondol a művész.

Robogóval jött, és nem hatalmas autócsodával…
– Közel lakom, így szükségtelen volt bármilyen más jármű igénybevétele. Ha távolabbról kellett volna jönnöm, akkor is ezzel a kis gépi erővel teszem meg a nagyobb távot, mert környezetkímélő, csendes, a dugókat könnyedén ki tudom kerülni vele, és különben is élvezem, amikor ezzel járkálok. Bőven elég ez arra, amire használom. Az autósoktól nem félek, annál is inkább, mert szelíden közlekedek a városi forgatagban a nekem rendeltetett 80 centiméteres szélességben. Elengedem a nagyobb járműveket, a busznak is intek, hogy nyugodtan menjen el mellettem, és nem zavar a csúcsforgalom sem. Sokszor látom, hogy némely motoros személyiségzavarral küzdve közlekedik, az 50 köbcetijével élvezi, hogy ő vezeti a sort, ő a császár, utána jön a kíséret, a nagy autók, akiknek a vezetőjét néha a gutaütés kerülgeti.

Kezdjük a mesés történetét, hol volt, hol a kis Kozáry Ferike. Gyerekkorában is hajlamos volt a színjátékra, s ha rossz fát tett a tűzre, eljátszotta, hogy szánja, bánja, ó, jaj…?
– Nem, erről szó sem lehetett. Szüleim elég szigorú tanáremberek voltak, nem lehetett őket színjátékokkal átejteni. Anyuka magyar–történelem–angol szakos tanár volt, a színházat szerette, a színészeket, az allűröket, a devianciát már nem. Szikáran, puritánon nőttünk fel a testvéreimmel. Apukától néha kaptam az orcámra vastapsot az „alakításomért”, nem örültem neki. Szigorúan, de jól nevelt bennünket, tény, kicsit több dicséretet elviseltünk volna, de így legalább megtanultuk tűrni a stresszt… Kötelező volt 8 évig hangszeren tanulni, és amellett sportolni. Anyuka egy égig tanította a történelmet nekem, mondta nyitányként az osztályban, hogy itt a Kozáry, de egyben biztos lehet mindenki, soha nem kap ötöst, de ő tudja majd a legjobban a történelmet. És ez így volt jó! Én sem szerettem a színházat, katonakoromban volt, hogy kivezettek, mert nem bírtam látni azt, ami a színpadon történt, és mindig szóban kiegészítettem a hallottakat…

Ön volt az alma, ami leesett a fáról, de nem messze. Testnevelő tanár lett, miért az?
– Mondtam, hogy 8 évig sportoltam, előbb fociztam, de az iskolában működött egy tollaslabda szakosztály, egy nyolcszoros magyar bajnok vezetésével. Balkezesként kihasználtam előnyös helyzetemet, és néhány év múlva már nemzetközi szinten játszhattam.

Azt mondta hajdan valaki, ha túljut a színművészetin az első rostán, szobrot állít önnek. Milyen szobra van?
– Huszonöt évesen döntöttem úgy, hogy felvételizek a főiskolára. A barátom, aki az Iparművészetire igyekezett, mondta, ha túljutsz az első rostán, megmintázom a fejedet. Végül lovasszobor lett belőle…

Mikor már színpadon volt, akadt, aki úgy vélte, nincs szíve, mert eljátssza a szerepét, de szív nélkül, és így hiteltelen…
– Fejben két részre osztom a színészeket. Vannak azok, akik a főiskoláról kerülnek a színházba, az első éveik arról szólnak, hogy egy kirakós játék részei, amihez föl kell adni a saját egyéniségüket. Csinálják, amit mondanak nekik. A másik, aki megasztár, olyan jó fej, aranyos, bulista, az arcát már ismerjük, ni csak, ott egy celeb! A szerepeket simán a saját egyéniségéhez igazítja, ami olyan, amilyen, aztán tessék nekem fizetni, mert már tetszett látni az újság címlapján.

A 25. Színház nagy iskola volt önnek?
– Igen! A kétéves stúdiót végeztem ott. Amikor láttam Jordán Tamással és Zala Márkkal a színházban a Don Quijotét, akkor határoztam el, hogy színész akarok lenni! Fiatal, avantgárd gárda volt ott, Cseh Tamással, Pelsőczy Lacival, Papadimitriu Athinával, Vekerdy Tamással és sokan másokkal. Rácsodálkoztam az ismeretlen csodás világra, ellengőz volt ez a zártságom után. Forradalmár lehettem, csajozhattam, hú, jó volt az a szép, új világ!

Felvették a Színművészeti Főiskola prózai szakára, de nem végezte el. Később az operettszakot igen. Miért?
– Fantasztikus prózai osztályba járhattam, Eszenyivel, Kaszással, de édesapám 26 évesen közölte, édes fiam, nem tartalak el évekig, ha nem játszol a színházban, menj el dolgozni. Az első év végi záróvizsgán megnézett Petrik József, a Józsefvárosi Színház főrendezője, és hívott magához, hagyd itt a főiskolát, szerződtetlek. Megtettem, és hamarabb kerültem a színész I. státuszba, mint az osztálytársaim. Később egy véletlen folytán bejutottam a Macskák premierjére tornagatyában, tollaslabda ütővel, néztek is rám furcsán, összefutottam Vámos Lászlóval, a hívó szavára újra felvételiztem. Az első rostán elmondtam a Húsleves dicsérete című verset, mehettem a másodikra, ahol meg A pacal Bordeaux-i módra című költemény hagyta el az ajkamat. A harmadikon? Mi mást mondhattam, mint Balassi Bálint a Borivóknak eposzát… Elég volt csak a cím, felvettek.

„Nem vagyok hiú, ezért nem vagyok hajlandó megnézni magam, ez megmaradt a gyerekkoromból”
Fotó: Nagy Norbert / Fejér Megyei Hírlap
 

Sprechen Sie Deutsch?
– A szekszárdi német nyelvű színházi múltamra gondol? Nyolc évig játszottam a Józsefvárosiban, de egy feledékenységem okozta mulasztásom következtében nehéz helyzetbe kerültem, Petrik Jóska mondta, voltak kisebb balhéid, megvédtelek, de most nem tudlak megmenteni. Szekszárdon színészt kerestek, hallották, valamit tudok németül, mentem hát, Schubert Éva, Gera Zoltán, Mécs Károly, Ábrahám Edit voltak a társaim a többiek mellett. Német nyelvi kurzusokkal fűszerezve 9 évig játszottam ott. Ami a filmet és a tévét illeti, nézni sem szeretem, nemhogy játszani! Nem vagyok hiú, ezért nem vagyok hajlandó megnézni magam, ez megmaradt a gyerekkoromból. A munkát szeretem, de még a plakátfotót is kihagyom, inkább elbújok.

Miért jött Fehérvárra?
– Szekszárdot nagyon szerettem, volt olyan hetem, amikor 400 oldalnyi szerep volt az agyamban, ami sok előadást jelentett. Ráadásul németül! De szerettem volna újra magyarul játszani, olvastam, hogy Fehérváron alakul, növekszik a társulat. Telefonáltam, jönnék, mondták, már megvan a létszám, de csak jöjjek, meghallgatnak. Jöttem, el sem kezdtem a magammal hozott bemutatkozó énekes, prózai perceimet, amikor megszólalt egy hang a nézőtérről, hogy nem te voltál apámnál Liliomfi? Horváth Péter volt, a művészeti vezető, mondta, „láttalak az apámnál játszani, fel vagy véve”. Azóta itt vagyok…

Új évad jön, benne bemutatókkal. A Játék a kastélyban című előadásban és a Mágnás Miskában korábban játszott Fehérváron, most is láthatjuk ezekben?
– Nagy valószínűséggel igen. Az író leszek a Játék a kastélyban című darabban, a Mágnás Miskában, Horváth Csaba azt mondta, hogy zenét akar alám adni. Állok elébe, vagyis – állok fölé…

Fehérváron több kitüntetést is kapott. Ugye, jól esett?
– Igen, de semmi extra. Akkor és ott, amikor megkaptam, remek érzést jelentett, de másnap már inkább az aktuális feladat izgatott. De hát ilyen a személyiségem, nem exhibicionista, hanem közösségi ember vagyok. Nem látom a nézőteret, nekem elég, ha a súgó vagy az ügyelő mondja, hogy de jó volt az előadás, a tapsrend sem jelent boldogságot. Tapsolnak, ez jó, de vége van a munkának, örülök, hogy tetszett, de már mennék haza.

Fejezzük be egy idézettel, amit öntől olvastam a Hírlapban. „Otthon töröm a diót, főzöm a birsalmalekvárt, … fenékig tejfel az életem.” Nem fél, hogy egyszer elsüllyed a tejfelben?
– Nem süllyedek el, megtanultam úszni benne. Boldog életem van, optimista és egészséges vagyok, gyönyörűek a gyerekeim – mi is kéne még?

Forrás: Feol.hu // Silye Sándor