Mint egy shakespeare-i királydráma némafilmváltozatban – ez jutott eszembe Lábodi Ádámot látva, akinek játéka nem veszett el a szertartásjáték összetett, nagyívű látványvilágában. A fiatal színész hét éve tagja a Vörösmarty Színház társulatának, a nyárhoz pedig számára szorosan hozzátartozik a Királyi Napok.

Azt mondja, a szertartásjátékban a legnehezebb számára az volt, hogy a legtöbb szövege egy belső monológ, amit hangban előre rögzítettek, s a színpadon neki ezzel a bejátszott hanggal kellett mozdulatban, gesztikulációban, arckifejezésben azonosulnia, anélkül, hogy élőben megszólalna. Mi pedig a múlt hét végén láthattunk egy IV. Bélát, akinek vívódásai, kételyei, gyengeségei és elszántsága a színpad feletti kivetítőn egyetlen arcközeliben képes volt koncentrálódni.

- Minden évben csinálok egy utcaszínházat is, s ha valamiért nem vagyok benne a szertartásjátékban, akkor is biztosan itt vagyok ezen a rendezvényen. Remélem, még sokáig marad ez a hagyomány, mert nagyon hozzám nőtt. Már az első évben sikerült egy olyan formát találnunk, amiből lehetett kreálni egy sorozatot: ez Joku és Dzsebu akrobatikus történelemóra-színháza, ahol mindig az esti szertartásjátékon koronázott király életét vesszük alapul egy teljesen más aspektusból megvilágítva. Vásári komédia ez: nagyon modern megfogalmazásban próbáljuk átadni az adott király életét és korát egy sorozat minden állandó kellékével, fordulatával. Az első két év volt nehéz talán a szertartásjátékkal is, és nekünk is, itt az utcán, mert nem volt még eddig ilyen. Nagyon jó érzés azonban azt tapasztalni, hogy ez a fehérváriak figyelmét és szeretetét mennyire megtalálta, hogy elértünk a nézőinkhez! Az, hogy ebben a városban egy Árpád-ház tematikájú fesztivál van évről évre, az fantasztikus dolog! Melyik az a színház ma Magyarországon, ahol az Árpád-házi királyokkal foglalkoznak? Melyik az a tévéadás, melyik az a sorozat vagy akár film, ami ebben a témában készül? Az egész ország Trónok harca-lázban ég, pedig itt van nekünk ez a háromszáz évnyi középkori történelmünk, amihez képest a Trónok harca egy esti mese! Elképesztően gazdag történelmünk van, annyira izgalmas és sokszínű, hogy nem árt nekünk, felnőtt színészeknek sem újra elővenni a történelmi írásokat és utánanézni, mert nagyon jó sztorik.

Fehérvár mennyire volt tudatos választás a Kaposvári Egyetem után?
Tudatos volt abból a szempontból, hogy volt választási lehetőségem. Dönthettem, hogy maradok a Vígszínházban gyakorlaton vagy ide jövök. Volt egy tanárom, Balikó Tamás – Isten nyugosztalja – aki mindig azt mondta, hogy fiatal pályakezdő színészként nem feltétlenül egy nagynevű intézménybe kell szerződni, ahol ki tudja, milyen szerepeket fogok kapni. Oda kell menni, ahol nagy feladatokat bíznak rám! Tekintve, hogy itt ez nem volt kérdés, és az elmúlt hét-nyolc évben rengeteg főszerepet és nagyon erős mellékszerepeket játszottam, egyszerűen nem lett volna értelme máshova menni csak azért, mert azt úgy hívják, hogy Katona József Színház, Vígszínház vagy Nemzeti Színház, hogy ott aztán öt mondatom legyen. Úgy nem tanulok. Ezekre a helyekre meg kell érkezni, nem szabad nekem oda sorban állnom. Lehet, hogy előbb-utóbb majd felhívnak, és akkor eldöntöm, hogy szeretnék-e odamenni vagy sem. Másrészről szerencse is, hogy volt választási lehetőségem. Nagyon sokan vannak, akik elvégzik a főiskolát, és nemhogy két-három színház közül választhatnak, hanem egyszerűen választási lehetőségük sincsen.

Ettől sosem féltél? Hiszen azt, hogy ez egy rizikós pálya, már akkor tudhattad, amikor fölvettek a színművészetire.
Amikor az embert fölveszik, akkor akkora arca van, annyira tele van önbizalommal, hogy erre nem gondol. Harmad-negyed évben kezd el az ember gondolkodni, hogy mi lesz velem, mindjárt vége ennek az óvó közegnek, amit a főiskola jelent. Tekintve, hogy engem már ekkor több helyre hívtak, akár a Vígbe, akár a pécsi Nemzetibe, majd ide, Fehérvárra, nem akartam izgulni ezen.

Hogy érkeztél meg Fehérvárra?
A Csárdáskirálynő volt az első darab, amiben itt játszottam 2011-ben. Ezt Mohácsi János rendezte, aki Kaposváron volt az osztályfőnököm. Nagyon furcsa volt, mert ő már harmadévben felhívott, és mondta, hogy a Nemzetiben fogja rendezni a Csárdáskirálynőt, és szeretne hívni a darabba. Akkor ennek borzasztóan örültem, fel sem fogtam, hogy ez mekkora lehetőség! Aztán felhívott két hónap múlva, hogy ez mégsem lesz, mert az összes Kálmán Imre-jog az Operettszínháznál van, ami azt jelenti, hogy Kálmán-darabot Budapesten senki nem játszhat az Operetten kívül. Ekkor mondta János, hogy ne aggódjak, mert akkor megrendezi valahol máshol. Eltelt fél év, amikor megint felhívott, hogy Fehérvárra jön a darabot megrendezni, van-e kedvem jönni. Hát persze, hogy volt! Akkor ismerkedtem meg a társulattal. Aztán amikor leszerződtem, az volt az elképzelésem, a szándékom, hogy egy olyan színt hozzak ebbe a társulatba, ami addig talán kevésbé volt jelen vagy ami nagyon rám jellemző, az én habitusomra, az én színészetről alkotott felfogásomra.

Mit jelent ez az új szín? Meg lehet fogalmazni?
Nem akarom, hogy ez nagyképűek tűnjön, de egészen egyszerűen ott Kaposváron mi a régi nagy kaposvári gondolkodást és színházszemléletet tanultuk, kaptuk. Ebben nőttünk fel, ebben szocializálódtunk színészként.

Más az, mint például a budapesti?
Sok mindenben más. Volt pár osztálytársam, akikkel albérletekben együtt lakva sokat beszélgettünk erről. Mi lesz velünk, ha egyszer bekerülünk, ki Kecskemétre, ki Veszprémbe, ki Nyíregyházára vagy mint én, Fehérvárra? Mi lesz velünk, ha belépünk egy teljesen ismeretlen társulatba, akik adott esetben együtt dolgoznak már tíz éve? Megfogadtuk egymásnak, nem fogjuk hagyni, hogy betörjenek valami olyanba, amit mi nem akarunk. Egyedül egy szemléletet megpróbálni behozni nem lehet máshogy, csak azzal, ha valaki rettenetesen felkészült. Ha nem lehet fogást találni abban, amit csinál. Ebből a szempontból nekem az Aranyalma díj, amit négy évvel azután kaptam meg, hogy ideszerződtem, a legkedvesebb elismerés, mert azt a nézők szavazták meg egy nagyon fiatal embernek. Ebből azt érezhettem, hogy az a törekvés, amivel idejöttem, eljutott a nézőkhöz.

A felkészültség mellett talán az is fontos, hogy maga a közeg mennyire nyitott az új felé.
A fehérvári színház Szikora Jánosék érkezése előtt nagyon el volt szigetelve. Nem volt jellemző például, hogy minden évben jön két-három főiskolai hallgató gyakorlatra. Talán én voltam évek óta az első, aki egy főiskoláról gyakornokként betette ide a lábát. Szerintem jól sikerült a beilleszkedésem, valamint az is, hogy az idősebb és tapasztaltabb kollégáimtól tanuljak olyan fortélyokat, amiket egy főiskolai teremben nem lehet megtanulni, mert az a nagyszínpadnak a sajátja. Én pedig a gondolkodásom bátorságával talán őket is inspiráltam arra, hogy fogalmazzanak még bátrabban, még szélsőségesebben, hogy egyre izgalmasabb színházat hozzunk létre. Aztán a társulatba jött még rajtam kívül sok másik fiatal, hasonló szemlélettel. Hiszem és érzem, hogy ez a társulat egyre erősebb és virágzik.

Ezért nem is váltottál?
Nincs értelme ezt itt cserbenhagyni, ebből kiszállni. Az egyetlen fájdalom bennem az, hogy nagyon gyorsan váltakoznak a darabok, és nem mindig tudja az ember „kijátszani” egy-egy szerepét. Azt hiszem, ezzel a legtöbb vidéki színház küzd. Azért nehéz, mert olyan minőségű munka folyik, hogy egyetlenegy előadásról sem gondolkodunk úgy, hogy „jól van, megcsináljuk, játsszuk párszor, aztán el lehet felejteni”, hanem valamilyen szinten mindegyik hozzánk nő. Sokszor nagyon hamar kell tőlük búcsúzni.

Mennyire kell alázatosnak lenni egy szerep iránt és mennyire fontos az, hogy az ember az egyéniségét mutassa meg egy szerepben?
Alázat nélkül nem lehet elképzelni a színházat. Azért nem, mert nem egyedül állunk a színpadon, hanem nagyon sokan dolgoznak azért, hogy egy előadás létrejöjjön. Ha egy színész nem alázattal fordul a saját dolgához, akkor abból baj lesz. Itt jön be a színész saját személyisége, amivel a szerepéhez nyúl. Nem mondom, hogy ez minden szerep esetében egyformán sikerül. Nem azért, mert valamelyik szerepemmel nem szeretnék foglalkozni, hanem egyszerűen valamikor nem úgy adja magát, és akkor az megbukik. De hát az is kell!

Azt érzed belül?
Érzem, ha valami nem jó, ha még nincs kész. És itt jön elő, hogy milye jó lenne, ha ezt tovább is lehetne játszani, mint amennyit a bérletes előadások engednek. Előfordulhat, hogy a tizenötödik, huszadik előadásra érik meg egy szerep. Ez lehet, hogy nem hangzik túl jól az első tizenöt előadás nézőinek, de minden előadás egy élő organizmus, amire vigyázni kell, óvni kell, és inkább előadásról előadásra épülnie kell a darabnak, mint pusztulnia.

Fontos számodra, hogy színészként néha kilépj a színház falai közül? Gondolok például az utcaszínházra, a koronázási szertartásjátékra, sőt fiataloknak is szoktál előadni iskolákban.
Tavaly és tavalyelőtt volt egy elképzelésem, hogy jó enne tantermi színházat csinálni. Ez volt a Klamm háborúja, ami egy monodráma, egy nagyon friss írás. Egy tanárról szól, az ő küzdelmeiről – ezt adtam elő középiskolás osztályoknak. Annyira nem látok bele, de úgy tapasztalom, hogy a mi színházunkban az ifjúsági színjátszás még nem tart ott, hogy bizonyos színházi csoportok csak ezzel foglalkozzanak. Egy fiatalokat megszólító előadásnak ugyanis több részből kellene állnia: egy felvezető foglalkozásból, magából az előadásból, utána pedig a látottak megbeszéléséből és feldolgozásából. Ezek a darabok egyáltalán nem kímélik a gimnáziumi közönség lelkét. Nekem is az volt a célom, hogy ezeket a tizenhat-tizennyolc éves fiatalokat kezeljük felnőtt emberként, és szembesüljenek azokkal a problémákkal a színházon keresztül, ami közvetlenül őket érinti. Mindemellett egyébként járjanak a nagyszínházba is, és nézzék azokat a klasszikus előadásokat, amik a bérletükben benne vannak, vagy bérletszünetben bármit. De szerettem volna ezzel a réteggel találkozni. Volt harminc-negyven előadás az elmúlt másfél évben, ami egy ekkora városban talán nem kis szám, bár lehetne háromszor ennyi is. Annyira sok feladatunk van az évad során a színházban, hogy egész egyszerűen nem jut energia arra, hogy ezt normálisan megszervezzük és kitaláljuk. Ez elsősorban az én felelősségem, hogy ne hagyjam békén a színház vezetőségét, mert azok az alkalmak, amelyek létrejöttek, egészen fantasztikusak voltak.

Hogyan reagáltak erre az előadásra a fiatalok? Mennyire sikerült párbeszédet kialakítani velük?
Szinte maximálisan. Jó a darab, és két perc után érzik, hogy ez most tényleg róluk fog szólni, hogy itt most valami olyannal találkoznak, amivel eddig még nem. A mai napig, ha találkozom egy olyan színházi formával, megoldással, amit addig még nem láttam, lenyűgöz, és nem felejtem el soha. Az volt a célom, hogy ők is találkozzanak valami ilyennel. Hogy ott, a saját osztálytermükben, úgy, hogy a saját helyükön ülnek, ahol magyarórán is szoktak, legyen egy színész, aki elmesél nekik egy történetet és keresztülcibálja őket egy tanár és egy osztály konfliktusán.

Középiskolásként mit adott neked a színház?
Nagyon keveset, mert középiskolás koromban még élsportoló voltam, cselgáncsoztam. Hétköznap esténként mindig edzésen voltam, utána mentem haza tanulni, hétvégén meg általában versenyeken vettem részt. Aztán harmadik-negyedikben csatlakoztam a gimnáziumi színjátszókörhöz, ott kezdtem el ezzel foglalkozni. Ennek az volt az oka, hogy bejött egy viszonylag komolyabb sérülés, ami derékba törte az élsportolói karrieremet.

Tehát a gyerekkori álmok a sportról szóltak?
Hétéves koromtól sportolónak képzeltem el magamat. A színjátszókör hatására döntöttem el, hogy ez a másik olyan dolog, ami talán még érdekel. Ekkor elkezdtem mindent erre föltenni.

Mi az, amit Kaposváron kaptál?
Egy olyan közösséget, ami a mai napig együtt van. Egy olyan szemléletet, amivel azonosulni tudok. Azért szeretem a színházat, mert azoktól az emberektől tanultam, akik az úgynevezett „nagy kaposvári időszaknak” a képviselői és tevékeny résztvevői voltak. Mondhatnék olyan nagy szavakat, hogy az az ember, aki ma vagyok, nyolcvan százalékban a kaposvári főiskolának köszönhető. A mi osztályunk, a mi tanáraink egy nagyon szerencsés csillagegyüttállásnak volt köszönhető.

BEKVART, azaz a Bánfalvi Eszter Kvartett: a zenekar, aminek tagja vagy. Ez szintén Kaposváron gyökerezik?
Ez úgy alakult ki, hogy zenés mesterség óra keretén belül kellett csinálni az osztályunknak egy Cseh Tamás-emlékkoncertet, majd a következő évben a nyolcvanas évek magyar underground zenekarait kellett feldolgoznunk. Ekkor rájöttünk, hogy nagyon sok az osztályban a hangszeres tudással rendelkező ember, így ezeknek a koncerteknek zeneileg lett egy erős magja, az énekesek pedig mindig cserélődtek. Aztán valahogy lávaként feltört belőlünk, hogy szeretnénk saját zenekart, mert van saját mondanivalónk. Ez a zenekar azóta működik, és a főiskola befejezése után hét évvel még mindig együtt tartja szinte az egész osztályt.

Hol lehet titeket látni?
Budapesten havi egy-két klubkoncertet adunk, nyáron fesztiválokon zenélünk. Igaz, az idei nyáron kevesebb fellépés volt, inkább stúdióztunk. Van egy nagylemezünk, két klipünk, most szeretnénk csinálni még egyet. Van olyan minőségű a produkciónk mind zeneileg, mind tartalmilag, ami bőven elférne a hazai könnyűzenei palettán, de valószínűleg ehhez nekünk sokkal inkább ezzel kellene foglalkoznunk. Tekintve, hogy a zenekarban mindenki színész és mindenkinek megvan a saját világa, munkája, a zenekarra kevesebb figyelem irányul. A pesti koncertek általában tizenegykor kezdődnek, mert a színházi előadások után addigra érünk oda. Ugyanakkor bízom benne, hogy egyszer ki fogunk jönni a fátyol alól, ami most még elrejti a zenekart. Idén nyáron tartottunk egy alkotóhetet éppen itt, Fehérváron: összejöttünk, hogy írjunk dalokat, meg hogy egyáltalán együtt legyünk, mert erre nyáron több idő van. Az Oskola utcában laktunk, a Pelikánban próbáltunk, és nagyon nagy élmény volt!

Forrás: L. Takács Krisztina / fmc.hu // Fotók: Kiss László, Simon Erika