A Vörösmarty Színház évadnyitóján Szikora János, a teátrum igazgatója és Cser- Palkovics András polgármester köszöntötte Závodszky Noémit abból az alkalomból, hogy huszonöt esztendeje alapítótagként csatlakozott a Vörösmarty Színház társulatához.

Tudjuk, hogy a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban voltál középiskolás Budapesten, aztán felvételiztél a Vendéglátóipari Főiskolára is, hogy végül megtaláld azt a hivatást, ami egy életre szól.
Bízom benne, hogy ez valóban így van, és ez a köszöntés is ezt támasztotta alá, hiszen negyedszázada dolgozom ebben a színházban. A színpadon elmondtam, hogy tulajdonképpen nem fontos a papír, hogy ki milyen iskolát végzett, én színészként váltam felnőtt emberré, itt alakult ki az a Závodszky Noémi, aki ma is vagyok.

Idézzük fel azt a pillanatot, amikor először láthattak a székesfehérvári nézők ebben a színházban! Ez nem volt más, mint a Színezüst csehó című darab, amit Szikora János is megtekintett.
Ennek az a jelentősége, hogy nem akkor találkoztam vele először, amikor igazgató lett Székesfehérváron, hanem az ő segítségével kerültem a Pécsi Nemzeti Színházba, miután látott ebben a darabban.

A hülyéje – Mme Pontagnac szerepében (Fotó: Simon Erika)

Azt viszont tudjuk, hogy mielőtt megérkeztél Székesfehérvárra 1995-ben – ahogy te fogalmaztál – Pécsett egy kicsit otthontalan voltál.
Hiszek abban, hogy soha semmi nem történik véletlenül. Pécs is fontos állomás volt az életemben, és valóban egy picit kudarcként éltem meg, de ennek kapcsán volt lehetőségem arra, hogy sok minden másban is kipróbáljam magam, akár tévésorozatról, akár egy-egy filmről beszélünk.

Önálló társulatot alapítani óriási felelősség. Miként éltétek ezt meg?
Emlékszem arra a sajtótájékoztatóra, ami a Polgármesteri Hivatal kis tanácstermében volt. A város részéről érezhettük, hogy nagy dolognak tartják az önálló társulat felállítását, de én huszonévesen még nem fogtam fel ennek a jelentőségét. Később tudatosult bennem, hogy milyen megtiszteltetés és milyen nagy lehetőség számunkra, hogy részesei lehetünk. Mára egyedül maradtam az alapító társulati tagok közül, és örülök, hogy erre mások is emlékeznek. Ez óriási kincs számomra, és nagy becsben tartom!

A Pletykákban Claire Ganz szerepét formálta meg (Fotó: Simon Erika)

Beszéljünk az első társulatról! Az már olyan volt, amilyet egy színész megálmodik magának?
Talán még nem, hiszen társulat alatt minden korosztályt értünk, hogy például egy komplett Shakespeare-mű szerepeit ki lehessen osztani. Tíz egykorú fiatallal indult a munka, és gyorsan kiderült, hogy bővíteni kell a csapatot, hogy repertoárt tudjunk kialakítani.

Nagy előrelépés volt, amikor színészlegendák érkeztek Székesfehérvárra.
Én még Szabó Gyulánál felvételiztem a főiskolára, vele egy színpadon játszani csodálatos dolog volt. Mellette Kállay Ilona volt számomra az eszményi mintakép, akit színészként és nőként is tiszteltem. Felnéztem rá, csodáltam a játékát, a természetességét, a humorát. Elmondani, hogy baráti viszonyba kerültem vele, nagyon nagy ajándéka az életnek!

Melyik volt az a pillanat, amikor kimondhattad, hogy megjöttem, ide tartozom!
Sokkal előbb, minthogy papírom lett róla. A szívemben előbb érkeztem meg. Egy hosszú folyamat eredménye volt, hogy teljes mértékben idehelyezzem az életem székhelyét, amiben nagy szerepe van a férjemnek is, hiszen ő fehérvári. Életem egyik legjobb döntése volt.

2000-ben Pro Civitate díjat vehettél át.
Nagyon meglepődtem, váratlanul ért! Úgy látszik, a kis tanácsterem nagyon fontos színhely az életemben. Ott kaptam meg, és sajnáltam, hogy anyukám nem láthatja, mert biztos megkönnyezte volna. Arra emlékszem, hogy az Egy hölgy a Maximból című darabot próbáltuk, amiben Osztrigás Micit játszottam, ami az egyik legjobb szerepem volt, és még ugyanabban az évben díjat is kapott. Ez az év a jutalmak éve volt számomra.

Milyen gondolatokkal vág neki az új évadnak egy színész?
A vezetőségtől kaptam egy felajánlást, hogy csináljak egyedül egy előadást. Nagyon hosszasan keresgéltem egész nyáron, de nem találtam meg, mi legyen az. Aztán a sors vagy az égiek segítségével augusztus közepén sikerült találkoznom azzal a darabbal, aminek a premierje október negyedikén lesz. Tele vagyok izgalommal és kíváncsisággal, hogyan fogadja majd a közönség! Egy igényes mű, amit büszkén fel tudok vállalni, és amivel egy picit valahogy az embereknek is mutatok valamit abból a gondolkodásmódból, hogy miként kellene, hogyan érdemes élni. A címe árulkodó: Dolgok, amikért érdemes élni.

Vakler Lajos, fmc.hu