Varga Lili, aki a '90-es években volt gyerek, kedvvel mesélt kedvenc játékairól, Kozáry Ferenc, társulatunk egyik legrégebben Fehérváron lévő színésze pedig egy angyalföldi lakótelepen gyerekeskedett, Budapesten. Majer Tamás velük készített interjút.

 

Kozáry Ferenc, a Vörösmarty Színház önálló társulatának egyik legrégebben Fehérváron lévő színésze, aki város és megyeszerte is ismert színházcsináló, egy angyalföldi lakótelepen gyerekeskedett, Budapesten.

– Tizenharmadik kerületi gyerek vagyok, azt a részt Angyalföldnek hívták abban az időben. Most már az egész Angyalföldnek neveztetik. Sokan nem tudják, hogy ezt idézőjelben értették: a 19. században „angyalok” voltak, akiket kitelepítettek a fővárosból, és nem lakhattak a belsőbb területeken (máshol húzódott a városhatár), onnan jártak be dolgozni, olyan bűnözők voltak, akik már kikerültek a börtönből. Később a kerület Kádár kerülete lett, egyszerű proletárok lettek azokból a lecsúszott elemekből, akikről nevét kapta a környék. Az ötvenes években épült ott egy lakótelepféle, a neve az volt, hogy Rákosi Mátyás lakótelep: kétemeletes téglaházak, egy nagyon szép park, ami most is megvan, meg a Rákosiról elnevezett kultúrház (a „kuli”) volt a centrumában, ma már József Attila Művelődési Központ a neve. Szocreál épület, de nagyon jól felszerelt – kezdte történelmi felvezetéssel Ferenc. – Abban az időben, mikor én gyerek voltam [hősünk 54-es születésű, a szerk.], a szüleim tanárok, odakerültünk ebbe a friss kis térre. József Attila híres szobra van ott, amelyen fölfele tartja a mutatóujját. Azt mi hógolyóval rendszeresen dobáltunk, az ujja volt a célpont – emlékezett. – Mivel egyszerre kerültünk oda erre a kis lakótelepecskére – tíz kapu mindössze – mindenki mindenkit ismert. Egykorú gyerekek voltunk sokan. Hatalmas bulik voltak. A kidobósozást – másképp: a kétoldali döngetőt – rengetegszer játszottuk. Ebben két csapat volt egymással szemben, akit egyszer a labdával eltaláltak, az hátoldalra ment, de onnan is dobhatott, így két oldalról döngettük a maradékokat, akik még bent voltak középen a két csapatból. Ha harsant a füttyszó, rohantunk kétoldali döngetőzni! Ha kevesen voltunk fiúk, akkor sokkapuztunk. A padok voltak a kiskapuk, mindenkinek volt egy padja, és lehetett trinyózni, cselezni. Mindenki védte a saját kapuját. Ha nyolc fiú volt, akkor nyolc kis padot osztottunk ki – idézte föl a színész.

– Fűszer volt a környéknek Radics Béla térre néző ablaka. A zenészek ma is minden idők legnagyobb gitárosának tartják. Egyszer láttam a játszani az Ifjúsági Parkban, talán ’69-ben, világszám volt a pasi, a fogával gitározott! A téglalap alakú tér rövidebb oldalán lakott, az első emeleten. Olykor felült egy szekrény tetejére, hogy lássuk a térről, ahogy gitározik… Folyamatosan lent játszottunk iskola után. Anyukám lakása még mindig megvan ott, még ma is összefutok ismerős arcokkal – mondta.

Varga Lili – ő a kilencvenes években született –, a Vörösmarty Színház színművésze is kedvvel mesélt kedvenc játékairól.

– Szinte megszámolhatatlan, mennyi játékot játszottunk régen, nem unatkoztam sosem. Az általános iskolában a szünetekben játszott csoportos játékok voltak a legmeghatározóbbak. A gumizás volt a kedvencem. Annyira szerettük, hogy bajnokságokat is tartottunk magunk között – mondta.

Ehhez – hiszen tudják! – egy 3 méteres gumira volt szükség, amelyet előbb bokamagasságban rögzítettek a játszók, aztán egyre magasabban.

– A tapsos játékok közül az „ómándzsófisz” volt a legjobb. Körbeálltunk, egymás felé helyeztük a tenyerünket, és ment körbe a taps erre a mondókára: ántákáténusz szóóla, omana, omanao nao tititi, o naonao tititi, ómándzsófisz,ó mini mini mini máj, makaróni fridzsi dáj dáj dáj, papagáj gáj gáj, o mini o. Akinél véget ért a taps, az esett ki, ezért aztán minél gyorsabbnak kellett lenni. A „csuszi” nevű játék volt az, amiért minden szülő majd’ „meglincselt” minket. Fontos volt, hogy olyan cipő legyen rajtunk, ami szélesen fog… Amikor lecsúsztunk a csúszdán, jól odanyomtuk a cipőnket az aljához. Az volt a cél, hogy meglátszódjon a cipő nyoma – kaptunk tippet a rosszalkodásra.

– Otthon olyan dolgokat szerettem játszani, mint a „macskabölcső” vagy a „papucseső”, ez saját fejlesztés volt. Egy barátommal és egy barátnőmmel ötlöttük ki. Volt egy széles, nagy kerti hinta a kertben, jó magasra fellöktük magunkat, és amikor a legmagasabban voltunk elkiáltottuk, hogy „papucseső”, majd lerúgtuk a papucsunkat. Az nyert, akinek messzebbre repült a papucsa – mesélte Lili.

forrás/Majer Tamás/feol.hu