Ez év januárjában a legprímábbak közé választották Tóth Ildikót. Az idén 30 éves pályafutását ünneplő művésznő szívének különösen kedves a Prima Primissima díj, mert egy független, sokak véleményét visszatükröző, országos elismerés. Színes, izgalmas pályájáról a Regio Regia munkatársa kérdezte a kitüntetettet. 

"Színészként bármi lehetek, sokféle ember bőrébe belebújhatok"

- A "Mi leszel, ha nagy leszel?" kérdésre ön milyen választ adott gyermekként?
- Mindaddig más és más elképzeléssel rukkoltam elő, míg rá nem jöttem, hogy színészként bármi lehetek, sokféle ember bőrébe belebújhatok. Még csak általános iskolás voltam, de már akkor tudtam, hogy színésznő akarok lenni. Az első színházi élményeim Kaposvárhoz kötődnek, az akkoriban legendás társulathoz. Olyan darabokat láttam, amelyek kamaszként elgondolkodtattak, segítettek eligazodni a világ káoszában, hogy a nagy labirintus ezerféle útja közül megtaláljam a sajátomat. A gimnáziumi éveim alatt az is világossá vált számomra, hogy mindezt nem elég nézőként megélnem. Fent akarok állni a színpadon, részesévé, alakítójává válni a deszkákon életre kelő csodáknak.
- Csak később tudatosult bennem, hogy a színészet tulajdonképpen egyfajta pedagógusi pálya. Sok mindenről enged beszélni, új ajtókat tud nyitni az embereknek. Természetéből fakadóan nehéz a keretei között örökérvényűt alkotni, hiszen a színház nagyon is jelen idejű művészet, este hét és tíz között él, egy-két hónapon át képes kisugározni magából egy-egy gondolatot, üzenetet. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezek az élmények szépen egymásra rakódnak, elraktározódnak, és idővel egyfajta esztétikummá, ízléssé, filozófiává formálódnak, így mégiscsak képes a színház hosszú időtávon is hatni a környezetére.

- Érettségi után egyenes út vezetett a Színművészeti Főiskolára?
- A felvételi második fordulójában kirostáltak. Ettől persze padlót fogtam, elkeseredtem, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Nem jelöltem meg második helyet, így egy év tinglitangli következett. Ez idő alatt rengeteget olvastam, készültem, mellette dolgozgattam, de jószerivel a szüleim tartottak el, így nem is csoda, hogy elvárták, másodjára legyen alternatívám. A pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom levező szakát jelöltem meg a második helyen. Oda fel is vettek, ám a Színművészetin ismét elutasítottak.
- Az égiek valahogy mégis azt akarhatták, hogy a színészi pályára lépjek, mert elém hoztak egy új lehetőséget: a Nemzeti Színháznak - későbbi Magyar Színház - volt egy alternatív színész képzése, ahová felvettek. Pécsett halasztást kértem, és elkezdtem a stúdió színházi tanulmányaimat, ahol egy csodálatos színész-pedagógus, Bodnár Sándor tanított. Ugyanazokat a módszereket alkalmazta, mint a főiskola: beszéd, ének-hangképzés, mozgás órák, majd a legfontosabb a mesterség órák, és az arra való felkészülés. Ez az egy év rendkívül sokat adott nekem, kicsit megizmosodott az önbizalmam, és harmadszorra is nekifutottam a felvételinek a Színművészetire, és ezúttal sikerrel jártam.

- Hol kezdődött a színészi pályafutása, mely színház jelentette a bölcsőt?
- Mivel a főiskolán Szinetár Miklós osztályába jártam, akinek nem volt saját kőszínháza, társulata, ahová gyakorlatra mehettünk volna, így az utam a Radnótiba vezetett. Ennél szerencsésebb pályakezdést el sem tudtam volna képzelni: pici színház, pici társulattal, kiváló rendezőkkel, és sok-sok fantasztikus vendégművésszel. Bálint András igazgató, Valló Péter rendező sok fiatal színészt szerződtetett maga köré. Egy kis műhelyből indultam többedmagammal, olyanokkal, mint Kerekes Éva, Széles László, László Zsolt, vagy épp Görög László. Szép és komoly feladatokkal terhelt meg minket a színház vezetése, mely nem csak felelősségteljesen gondolkodott a társulatáról, de a színészeinek is olyan utat, lehetőségeket nyitott, amely sikerélményeket adott, és biztosította a színészi pályán az előrelépést, a fejlődést.
- A Radnótiban a két év gyakorlat után még további négy esztendőt töltöttem. Nagyon magasra volt téve a léc, de erős és gazdag szellemi-érzelmi munícióval láttak el itt minket.

- Mi késztette arra, hogy tovább lépjen?
- Egyrészt nagyon fiatal voltam, a fiatalok pedig nehezen férnek a bőrükbe. A Radnótiban töltött éveim alatt, úgy éreztem, minden nagyon kerek, nagyon szép, és ez nekem egy idő után túlságosan is komfortosnak tűnt. Mindig szeretem a kihívásokat, így amikor Székely Gábor, két tanítványával, Novák Eszterrel és Hargitai Ivánnal, valamint Ács János rendezővel megkezdte a toborzást az újonnan alakuló színházi társulatukba, és engem is hívtak, igent mondtam. Ez lett az Új Színház. Társalapítóként 1994-től négy csodálatos évet töltöttem ott. Sajnos az igazgatónk nem kapta meg a mandátumot a folytatáshoz, így én is fölálltam, és eljöttem onnan, mert úgy gondoltam, az ember nem az épülethez, hanem a társulathoz szerződik. Szabadúszó lettem. Budapesten éltem, de valahogy minden felől megtaláltak a munkák. Éppen jókor jött például a filmezés, 1990-2007 között szinte minden évben kaptam filmszerepet. A Jadviga párnája felkérés meghozta az országos ismertséget is - onnantól még több filmes felkérés érkezett -, és színházi munkám is akadt bőven. Szabadúszó éveim alatt a tatabányai Jászai Mari Színház lett az "anyaszínházam". Harsányi Sulyom László tíz éve alatt szinte minden évadban játszottam Tatabányán. Mi csak "láthatatlan színház"-nak hívtuk magunk között, hiszen akkoriban még nem volt állandó társulat, 15-20 vissza-visszatérő színész és 4-5 rendező adta a színházi gárda gerincét.
- A szabadúszás első évei jól sikerültek, lendületben voltam, élveztem a szerepeket, aztán egy-két távolságtartóbb évad következett, amit nem is nagyon bántam, mert akkoriban született meg a fiam. Tudatosan szerettem volna vele sok időt tölteni, megélni a soha vissza nem térő, csodás éveket. Akkoriban még az is gyakran megfordult a fejemben, hogy pályát változtatok, valami kézzelfoghatóbb, gyakorlatiasabb dolgot választok. Végül úgy döntöttem, maradok. A szabadúszásba egy picit kezdtem belefáradni, nem is igazán értettem, hogy bírtam ennyi ideig társulat nélkül, mert alapvetően közösségi ember vagyok. Jobban szeretek a tábortűz fényén, melegén osztozni a társaimmal, mint a saját gesztenyémet kapargatni.
- 2015-ben jött a lehetőség, hogy Székesfehérvárra, a Vörösmarty Színházba szerződjek. Picit úgy éreztem hazajövök, hiszen sokakkal dolgoztam már együtt a korábbi évtizedek alatt. Ez az ötödik évadom itt, szép feladatokat kapunk, erősen lépeget előre a társulat, összeérett a maga mögött hagyott közel kétszer öt év alatt, amióta Szikora János vezeti az intézményt. Ha a következő évadokban is megkapjuk a bizalmat, akkor egészen biztosan még sok és érdekes előadás születhet színházunkban.

- Három évtizedes alkotói pálya áll ön mögött. Emeljünk ki néhány olyan állomást, amely meghatározó volt az ön számára!
- Mindig azt szeretem a legjobban, amit éppen csinálok. A forgatásokat nagyon élveztem, sajnos az utóbbi időben erre kevesebb alkalmam adódott. Nagyon nehéz bármit is kiemelni, de ha muszáj választanom, fontos volt számomra a filmszerep a Jadviga párnájában, Deák Krisztina rendezésében. Boldogság volt készülni rá, újraolvasni a regényt, találkozni a szerzővel, Závada Pállal.
- Dettre Gábor, a Felhő a Gangesz felett című filmjét a témája, a mondandója miatt tartom felejthetetlennek. Tanfilmként kellene vetíteni minden középiskola 3-4. osztályában. Ha a kamaszok látnák ezt a filmet, a legtöbben a drogok kipróbálásáig sem jutnának el. Ez a film olyan személyes közelségbe tudja hozni, mi történik egy emberrel, amikor drogos lesz, hogy az hatással van ránk, és a döntéseinkre.
- A Csinibaba mára a kultikus filmjeink egyikévé vált, egy igazán jó kaland volt az életemben.
- A rendezők személyisége és a művek témája miatt fontos számomra Szabó István: Rokonok, illetve Mészáros Márta: Aurora borealis című filmje. Mindkettő ajándék volt az életemben.

- A színházi csemegék?
- Azok közül még nehezebb válogatni. A radnótis évekből az összes előadást ki lehetne emelni. Talán a legelsők egyike volt Füst Milán: Árvák című darabja, Valló Péter rendezésében. Mind a téma, mind a szerző miatt emlékezetes marad a számomra, de Haumann Péterrel való találkozásom is ide kötődik. Egy fiatal pályakezdő számára óriási szerencse, ha nagyszerű, tapasztalt kollégákkal dolgozhat együtt. Ez a Radnótiban megadatott.
- Az újszínházas időszakból Molnár Ferenc: Üvegcipőjét, Csehov: Ivanovját és Lorca: Vérnászát emelném ki, itt Fehérváron pedig Tennessee Williams: A Vágy nevű villamost, illetve kortárs darabként a Pelikán Kamaraszínházunkból Joël Pommerat: Az én kis hűtőkamrám című előadást említhetném, de képtelenség minden fontos pillanatot feleleveníteni. Szerencsére az élet három évtized alatt elhalmozott feledhetetlen élményekkel, sikerekkel.

- Talán a most megkapott Prima Primissima Díj is ennek a 30-35 évnek a gazdagságát tükrözi vissza, nem véletlen hogy nem harmincévesen kapják az emberek az ilyen kitüntetéseket.
- Megtisztelő, hogy a kiváló Prima Díjasok közül végül engem választottak. Lelkileg éppen jókor jött ez a visszaigazolás, mert adott egy kis bizonyosságot, önbizalmat, erőt és hitet ahhoz, hogy érdemes volt végigcsinálni, és van értelme folytatni ezt a munkát. Elkel időnként a biztatás ezen a pályán.

forrás/regioregia.hu/Cseh Teréz