Színházunk fizikai tagozatvezetője, Horváth Csaba az olvasópróbával félbemaradt Mágnás Miskát is megrendezi a következő évadban. Erről, és még sok másról mesélt a Fehérvár című hetilapnak. Horváth Csaba, a fizikai színház apostola címmel jelent meg Vakler Lajos interjúja.

Horváth Csaba a Vörösmarty Színház művészeti vezetésének tagja, a fizikai színház tagozatvezetője. A Forte Társulat alapítója és művészeti vezetője, a Színházművészeti Egyetem tanára.

Kezdjük a közepén: miért a Táncművészeti Főiskolát választottad? Már középiskolásként is elkötelezett voltál a tánc iránt?
Már általános iskolás koromban is aktívan táncoltam. Veszprémben születtem, és az iskolában nagyon aktív néptáncélet volt. 1983-ban, tizennégy évesen felvételiztem az Állami Balettintézet néptánctagozatára. Miután elvégeztem, a Honvéd Együttesben dolgoztam néhány évig, majd különböző független formációkba kerültem. A kortárs tánc akkor kezdett divatba jönni Magyarországon, és ezek a formációk nagyon fris- sek, lelkesek voltak, nagy kíváncsiság volt körülöttük. Számtalan olyan próbálkozás született, melyekben a néptánc formáit próbálták színházi, színpadi módon átörökíteni, megfogalmazni. 
 

Jelenet a Pillangó című előadásból

Gyakorta említed Dresch Mihályt, aki sokat segített abban, hogy a néptánc és a kortárs tánc kapcsolódási pontjait megtaláld.
Nagyon inspirált az ő zenéje. Amit ő művelt, ugyanaz, amit én képzeltem a táncról: hogy az autentikus és eredeti népzenét miként lehet úgy újraértelmezni, hogy nem egy illusztráció vagy átdolgozás történik, hanem a tánc jellege ugyanaz marad, mégis valami új keletkezik. A jellege népzenei, de mégsem feldolgozás. Igyekeztem mindig elkerülni az illusztrációt, hogyazt a stílust és érzésvilágot, ami a néptáncra jellemző, át tudjam ültetni kortárs színpadi mozgásnyelvre.
 

Sikeres voltál táncosként, mi vitt mégis a koreográfia felé?
Viszonylag hamar, már huszonévesen izgatott a téma, hogy mit lehet kezdeni egy olyan meglévő és nagyon masszív, nagyon komoly tudományos háttérrel rendelkező műfajjal, mint a néptánc. Foglalkoztatott, hogyan lehet ebből kimozdulni. Volt egy meghatározó mesterem, Györgyfalvay Katalin, aki hosszú éveken keresztül a Népszínház Táncgyüttesben alkotott. Volt egy nagyon határozott és alapvetően a zenei dramaturgiára épülő színpadi táncnyelve, ahol szintén a néptánc volt az alap.
 

Megannyi elismerésnek voltál részese. Mennyiben jelentett ez számodra megerősítést, hiszen ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy folyamatosan új utakat kerestél.
Amikor az ember kap egy díjat vagy elismerik egy-egy előadását, akkor örül, de ez nem azzal jár, hogy megelégszik: lám-lám, most már minden rendben van, minden maradjon úgy, ahogy tetszik az embereknek, mert ezt díjazzák. Egyszerűen olyan a természetem és a habitusom, hogy kíváncsi vagyok, és mindig volt bennem egy olyan fajta tudatosság, hogy ne essek a visszalépést jelentő kényelembe. Nekem az a jó, ha valamit felfedezek, ami rám jellemző.
 

Horváth Csaba a Vörösmarty Színház online évadzáróján

Szakmai pályafutásodban a Középeurópai Táncszínház mennyire volt fontos lépcső?
A rendszeres koreografálást ott kezdtem. Évi egy-két nagyelőadást csináltam, tehát ott lett az életem része, a szakmám a koreográfia.A fizikai színház jelzős szerkezetet te alkottad, ami aztán Ascher Oszkár segítségével kerülhetett a köztudatba.

A Forte Társulattal kezdted a műfajt, egy olyan fiatal csapattal, akik erre nyitottak voltak. Azóta pedig az út töretlen, látjuk és tapasztaljuk ezt Székesfehérváron is.
A fizikai színház számomra azt a fajta színházat jelenti, ahol a testtel való kifejezés, a fizikai jelenlét legalább annyira fontos része, alkotóeleme az előadásnak, mint a választott drámai vagy a hozzáillesztett zenei anyag. Igazából a legfontosabb alkotóelem a fizikai jelenlét, amit a színész produkál. A legegyszerűbben így lehet definiálni a fizikai színházat, de közben ez egy olyan terminus, ami mindenhol mást jelent. Nincsenek kőbe vésett szabályai, egy folyamatosan változó rendszerről beszélünk. Minden attól függ, hogy ki az alkotó, hogy milyen alapanyaghoz nyúlunk. Fontos kérdés, hogy az alapanyag alkalmas-e arra, hogy az előadásra ráragasszuk a jelzőt. Jó, ha az anyag lehetőséget ad arra, hogy a test használata jelentős és fontos alkotóeleme legyen az előadásnak. 
 

Az, hogy ez mára már beágyazódott a Színművészeti Egyetem oktatási rendjébe, szintén megerősítést jelentett?
Igen. Azzal, hogy ezt a szakot akkreditálta a Színművészeti Egyetem, legalizálta is. Azóta eltelt tíz év, és már a harmadik osztály indul. Olyannyira ott van ez a köztudatban, hogy sok fiatal kifejezetten erre a szakra jelentkezik. A folyamatnak a Vörösmarty Színház is sokat köszönhet, hiszen a fiatalok egyénisége kidomborodhat ebben a műfajban is.

A nagysikerű Chicago ismét repertoáron lesz a 2020/21-es évadban
 

Miként fogadtad el a felkérést, és mi tart itt, Székesfehérváron?
Minden új dolog egy kihívás. Soha nem gondolkodtam úgy, hogy ha az ember egy kicsit elmegy a fővárosból, minden egészen más lesz és máshogy reagálnak a művészetére, mert ott másfajta emberek élnek és más igényeik vannak. Mindig nagyon izgatott, hogy a fizikai színház, egyáltalán egy kortárs táncelőadás mennyire tud hatni az emberekre. A pályám során ilyen szempontból mindig nagyon jó élményeim voltak. Tehát nem gondolom azt, hogy bizonyos műfajok csak egy bizonyos szűk körhöz szólnak. Ez mindig az előadáson múlik. A rendező szándékán, a koncepción, az előadás, az előadók minőségén. A színházban olyan fontos dolgokat kell közölni, olyan témákkal kell foglalkozni, amelyek az embert megtöltik, gondolkodásra serkentik és aktivizálják. Fehérváron azok az előadások, amiket az elmúlt években megcsináltam – illetve a Forte Társulattal bemutattunk vendégelőadásként – mindig jó fogadtatásra találtak.
 

Tehát itthon vagy?
Igen, otthon érzem magam. Nem érzem, hogy Székesfehérváron idegen lennék, akit megtörnek csak azért, mert valamiért misztikus, amit csinál. A Chicago, amit a saját műfajodban állítottál színpadra, telitalálat volt. Nincs kétségem afelől, hogy a jelen évadban a Mágnás Miska is az lesz.

Milyen lesz a te Mágnás Miskád?
Sosem szerettem előre beszélni egy előadásról, főleg, hogy a koronavírusjárvány elvágta a lendületet: az olvasópróba másnapján megállt a színházi élet. De tény, hogy van egy nagyon masszív és igényes zenei alap: ez az operett egyik nagy, kultikus műve, amihez fel kell nőni. Ezt kell kiszolgálni nekem rendezőként és koreográfusként. A darabban van egy egyszerre elgondolkodtató és nagyon szerethető történet, amit szintén szolgálnom kell. Igyekszem a lehető legjobb formámat elővenni, hogy legyen hozzá humorom, szívem, lelkem, hogy úgy komponáljam meg az előadást, ahogy azt elképzeltem, ami remélhetőleg elnyeri a fehérvári közönség tetszését is!