Első, meghatározó színházi élményei a kaposvári teátrum legendás időszakához kapcsolódnak. Ahol még kamaszlányként, a nézőtéren ülve, érintette meg a színház varázsa. A kislány azóta felnőtt, és sikeres, elismert színésznő vált belőle, aki missziónak tekinti a színházcsinálást. Ő Tóth Ildikó, akinek nevéhez számtalan emlékezetes színházi és filmes alakítás fűződik – amelyeket díjak sora is fémjelez. A színésznő nemrég vehette át legújabb kitüntetését, a Kiváló Művész elismerést. Mint mondja, a díjak fontosak, de beléjük kapaszkodni nem lehet. Canjavec Judit interjúja.

A kaposvári színház nézőterén ülve az volt a lényeg – meséli –, hogy az ember felismerje saját tévedéseit, hibáit, gyarlóságait, hogy állandóan tanuljon és fejlessze magát, vagy megerősödjön a hite abban, amiben jó. Az ember az egóját néha háttérbe kell szorítsa egy közösségi dolog érdekében. Ez nem könnyű! Az a kicsi hang, ami mindannyiunkban benne van, az igazságérzetünk – ami nem jobboldali, nem baloldali –, egészségesen létezik az emberben. Csak elhallgattatjuk. Egy jó előadás képes arra, hogy a gondolat erejével megtörje ezt a hallgatást, és lehetőséget teremt rá, hogy megszülessen bennünk az igény: jobbá válni!

A színháznak ez a fajta képessége, varázsa, ereje, ami engem akkor, ott megfogott, azóta is bennem él. Egy hit, ami egyre nehezebben tartható, de én naivan ragaszkodom hozzá.

Vajon milyen gyakran érzi magát alkalmatlannak egy olyan ember, akiben ilyen tiszta lángok lobognak?

Az én tehetségemnek része a bizonytalanság, a kétségbeesés, a kételkedés önmagamban – ez mind hozzátartozik ahhoz, amilyen vagyok, ez visz előre. De arra is rájöttem, az sem lehet, hogy az ember folyamatosan és állandóan elégedetlen legyen. Meg kellett tanulnom, hogy örülni tudjak és azt mondani, oké, ez most rendben volt. Hullámok persze vannak. Az ember viszonya állandóan változik a saját életével, a társadalommal és a színházzal is. S mivel valahogy el szeretné magát helyezni a világban, valamihez képest mérni, ez is folyamatosan és állandóan változik. Próbálok magam körül jó dolgokat csinálni. Építeni vagy erősíteni, s nem ártani.

Nyilatkozta valahol, hogy a szerepformálásoknál milyen fontos a kontrapunkt, vagyis az ellenpont. Mit jelent ez egészen pontosan?

A főiskolán Szinetár Miklós osztályába jártam, s később a Radnótin és az Új Színházban is ezt tanultam. Valló Péter majd’ minden próbán idézte. „A művészet lényege a kontrapunkt.” Ennél tömörebbet nem tudok. Egy színdarab a történet és az adott karakterek törvényszerűségei szerint működik. És ha jól írták meg, azt a színészi játék nem tudja eltéríteni. De minden alkalmat meg kell ragadni, amikor nem ennek a törvénynek megfelelően viselkedik a figura. Például Barta Lajos: Szerelem című darabjában a legidősebb lány karaktere vénkisasszonynak van titulálva. De milyen a vénkisasszonyos viselkedés? Tettek, mondatok és döntések vannak, amelyek végén az életút azt mutatja, hogy ő vénkisasszony marad. Mert nem volt elég bátorsága, önbizalma, nőiségébe vetett hite, bármi. De attól még viselkedhet másként! Akarhatja a szerelmet, keresheti az alkalmakat, csak azokban valahogy megijed, elgyávul, és máshogy dönt az utolsó pillanatban. Nem csak feketék-fehérek vagyunk, és ahol a textúra megengedi, ott igenis fel kell villantani a nem annak a sorsnak, vagy történetnek megfelelő viselkedési formákat. A küzdelmet, hogy az ember annyira vágyik rá, hogy másmilyen legyen.

Augusztus eleje óta újra próbál Székesfehérváron. Milyen volt megint színházban dolgozni?

A mi munkánk fontos része a gyakorlás, hogy akkor is jól működjön minden, ha éppen nem a legjobb állapotban vagyunk. Az első próbákon kicsit úgy éreztem magam, mint aki most felvételizik a színművészetire,  és azt gondoltam, hogy na, biztos, hogy eltanácsolnának… A pandémia alatt egy csomó minden online térbe szorult. Eddig is tudtuk, ha egy előadás felvételről megy, az nem ugyanaz. Azok az energiák, amik játszók és nézők között közlekednek, az online térben máshogy, vagy egyáltalán nem működnek.

Mindannyian tapasztaljuk, amikor egy színházban együtt vagyunk, hogy milyen érzés, amikor valami szép és fontos dolog történik. Ennek csodálatossága, öröme, egyszerisége és megismételhetetlensége, valamint a hiánya nagyon erős lett. De az ember otthon ülve, kicsit elbizonytalanodik abban is, hogy egyáltalán szükség van-e a színházra? Kell-e ez a  „mankó” az életünkhöz? Szóval ideje volt újra találkozni és dolgozni a többiekkel!

Tökéletesen megértem… Most új hittel, új bemutatóra készülnek a Székesfehérvári Színházban.

Igen, ez Az ember tragédiája folytatása lesz, négy kortárs szerző tollából. Szikora János ötlete volt, amikor színházunk bemutatta két évvel ezelőtt Madách tragédiáját. A folytatás első története a Titanic körüli kapitalizmus embertelensége, ahol a gépezet megöli az egyént, mindent bedarál, miközben halhatatlannak hiszi magát. Ezt a részt Darvasi László írta, ebben én vagyok Éva. Závada Pálé Nagyvárad-Berlin címmel a következő, ami érinti az antiszemitizmust és a diktatúrák működésének mechanizmusát. Ez visz át a kereskedelem diktatúrájába, amit Dél-francia szín címmel Márton László írt. Az utolsó rész Tasnádi Istváné. Négyen rendezik, Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba és Szikora János. Az egész társulat szerepel benne.

A próbák kezdete előtt még el tudtak utazni valahová?

Az országon belül kicsit. Minden nyarat többnyire Erdélyben szoktunk tölteni – vagy legalábbis a nyár egy tetemes részét, mivel a férjem erdélyi (Domokos László színművész, a szerk.). De mire lett volna rá lehetőség, addigra már állt a bál. Így úgy döntöttünk, nem megyünk.

Jól gondolom, hogy hajlamos háttérbe szorítani magát és előtérbe helyezni az alkotást, a tanulást és a tanítást?

Igen, mert elsősorban nem az exhibíció motivál, hanem a közlés vágya. Meg eléggé szorongó alkat is vagyok. Ezt általában azzal tudom leküzdeni, hogy amivel éppen foglalkozom, azt a lehető legjobban szeretném csinálni, a legtöbb lehetséges szempontból megvizsgálva. A munka „tárgyát” helyezem előtérbe, s mire odáig jutok, hogy újra szorongjak, már van mibe kapaszkodni. A tanításnál sajnos ez nem működik. Pár évvel ezelőtt hívtak a színművészetire, de úgy döntöttem, hogy nem megyek.

Miért nem?

Tanítani, másfajta képesség. Úgy érzem, ez nincs meg bennem. Nagyon meg lennék rémülve, ha valamit hirtelen megkérdeznének, és nem tudnék rögtön válaszolni, és azt sem tudom, hogy képes lennék-e jól kommunikálni a fiatalokkal! Igaz, nagyon sok fiatal van a színházunkban, és ha együtt dolgozunk, akkor nincs gond, de inkább munka közben próbálok „tanítani” azzal, ahogy csinálom és ahogy a szituációkról gondolkodom. És van bennem kíváncsiság, amit tudatosan is táplálok. Nézem őket, tanulok tőlük, próbálok valamiféle hidat építeni hozzájuk, hogy figyeljenek oda az én gondolataimra is. Mikor úgy határoztam, nem vállalom, azt mondták, addig ne döntsek, amíg nem próbálom ki. Úgyhogy elmentem, végigcsináltam egy felvételit, aztán elgyávultam és visszaléptem.

De honnan jöhetne meg az az önbizalom, amitől azt gondolhatná, tudna tanítani is?

Hát attól, ha kipróbálnám..!

Amit nem tesz meg. Miért nem?

Nagyon félek a felsüléstől.

Kishitűség is van ebben?

Biztosan van.

Egy csomó dolog van az életemben, amit addig kalapálok, csiszolgatok, amíg azt nem érzem, hogy jó. Akkor kilépek a rivaldába. – De addig nem.

Harmadszorra vették föl a színművészetire. Onnan egyenesen a Radnóti Színházba került, annak ellenére, hogy az első radnótis szerepajánlatát – még főiskolásként – visszautasította. Ez nem semmi!

Hát nem, azt hittem, egy életre kész, vége! Elintéztem magam a pályámon.

Hogyan utasítja vissza a Radnóti Színház igazgatóját egy főiskolás?

Kértem, hogy szeretném elolvasni a darabot.(zavartan fölnevet) Mondták, hogy nem lehet, mert ősbemutató lesz, majd az olvasópróbán. S amikor hallgattam a szöveget, úgy éreztem, hogy ez nagyon nem jó, és én ebben nem szeretnék részt venni. Ezt a próba után rögtön közöltem is Bálint Andrással. Emlékszem, Zsótér Sándor utánam futott a kisfolyosón a Radnótiban, hogy „Te hülye vagy? ” Igen, úgy tűnt, mert hát hogy jövök én ahhoz, hogy főiskolásként ilyen véleményt fogalmazzak meg? Akkor még Ádám Éva Sörözőnek hívták a Radnóti melletti helyet és oda ültem be meginni valamit, azzal, hogy na, most vége van. Majd három-négy nap múlva, Bálint András felhívott, hogy eljátszanám-e Ibsen Nórájában a cselédlányt? Természetesen gondolkodás nélkül igent mondtam! Így kerültem a Radnóti Színházba.

Szerették a főiskolán?

Szerettek a tanáraim. Nekem szükségem van erre! Annyit töröm magam, nem kell, hogy még más is megtörjön. (elneveti magát) De valahogy ezt érzik is az emberek! Mindent meg lehet beszélni, kérdezni, jó és rossz kompromisszumokat kötni, nem kell állat módján viselkedni egymással. Mindig igyekszem magam körül olyan munkahangulatot teremteni, hogy tőlem ne tartson senki és én se tartsak senkitől, mert úgyis tartunk attól, amit csinálunk (elmosolyodik). Az éppen elég szorongásra ad okot – legalábbis nekem.

Szóval fölvették a Radnótiba és jöttek a jó évek.

Igen, jó és szerencsés évek. Harmónia volt a társulatban, figyelő szeretet! Egyikünk sem szeretett ostorozva dolgozni. Nem hiszek abban, hogy úgy lehet valakiből kihozni valamit, sőt, igazából a „kihozni” szót sem szeretem! Mert ha az ember úgy áll hozzá, akkor alapvetés, hogy önmagából a legjobbat nyújtsa! Közösen, együtt, egymás alkotótársaiként. Szeretem, ha úgy gondolkodnak rólam, hogy alkotótárs vagyok, nem pedig végrehajtó.

Aztán jött négy év a Székely Gábor-féle Új Színházban.

Igen, sok szempontból volt inspiráció ez az időszak is. Jó volt, hogy rengeteg új emberrel találkoztam. Új tanításokkal.  De négy év után vége lett, mert nem hosszabbították meg Székely  Gábor lehetőségét, hogy az Új Színházat továbbvigye. Így lettem szabadúszó.

Akkor kezdődött el a tizenhét év szabadúszás…

Igen, akkor még nem tudtam, hogy annyi lesz..! (elneveti magát) Egyszer csak úgy találtam magam. Nem jelentkezgettem sehová. Nem azért, mert erről bármit is gondolnék, hanem én nem tudtam telefonálgatni. Azt sem tudtam, kit hívjak föl, hol, miért – valahogy ez nem ment nekem. És rengeteg felkérés talált meg, nem voltam kétségbe esve.

Jöttek a filmek is.

Sok film volt, de a Radnóti Színház és az Új Színház idején is minden évben forgattam, volt, amikor többet is. Annyi munka volt, hogy föl sem merült bennem, hogy valahová elszegődjem. Akkor ez úgy jó volt. Érdekes és izgalmas feladatok találtak meg.

Gyakran kellett nemet mondania?

Nagyon sok mindenre azért mondtam nemet, mert egyszerre nem tudok két dolgot csinálni. Meg néha arra is szükségem volt, hogy ha befejeztem valamit, akkor utána egy pici levegőt vegyek. Volt, amiről azt gondoltam, még korai, vagy amiről azt, hogy ez engem már annyira nem izgat. Máskor azt, hogy akkor, abban a szituációban – nem a színház, hanem a körülmények miatt – nem szeretnék belelépni abba a helyzetbe. Ez a Nemzeti Színház megnyitása volt anno, amikor úgy tűnt, választási kampány részévé válik a madáchi tragédia bemutatása. Fölkértek Évának és nem vállaltam el. De számomra ez morális kérdés volt, nem politikai. Amikor megszületett Simon, Böszörményi Zsuzsa forgatott egy filmet és nagyon szerette volna, ha játszom benne. Akkor volt két hónapos a kisfiam és azt mondtam, ez nekem nem megy. Mert a filmes lakókocsiban, amikor a gyerekemmel vagyok, azon gondolkoznék, mit szúrtam el előzőleg a jelenetben, és amikor a szettben vagyok, akkor meg azon gondolkoznék, hogy a kisfiam kinek a kezében van, jól van-e és sír-e. Ennyi önismeretem volt, hogy ezt én nem tudom csinálni! Meg az első egy-két évben sok időt szerettem volna vele tölteni. Aztán nagyon „belejöttem”, hogy a fiamra hivatkozva, egy csomó mindenre nemet mondjak. Meg el is gyávultam egy kicsit. Sőt, kiábrándultam ebből az egészből. Haszontalannak éreztem ezt a tevékenységet. Akkoriban sok minden nagyon híg, felületes lett, ami pedig értéket képviselt, arra egyre kevesebben voltak éhesek.

Hiányzott, hogy kézzel foghatóan hasznosnak érezzem azt, amit csinálok. Akkor mentem el három-négy évig önkéntesnek egy kórházba. De abban benne volt apukám is, meg a kórházi körülményei, az, ahogy meghalt. Így sodródgattam, és egyszerre azon kaptam magam, hogy kicsit kiüresedett körülöttem a világ. Volt pár olyan évem, amikor egy bemutatóm, vagy még annyi sem volt. Végül is el kellett döntenem, akarom-e ezt csinálni vagy nem.

Mesélne még bővebben is erről a kórházi önkénteskedésről?

Olvastam egy tanulmányt arról, hogy a gyógyulás minőségét nagyon befolyásolja az, hogy az ápolásban milyen és mennyi humán erő van. Ez sokkal lebecsültebb része a gyógyításnak, mint kellene, hogy legyen. Valahogy az apukám, ez a tanulmány, meg a vágy, hogy hasznos legyek, ez hozta, hogy hetente egyszer elkezdtem bejárni egy kórházba. Idős, többnyire család nélkül maradt emberekkel beszélgettem, olvastam nekik, segítettem az ápolásukban. És ez nekem is segített a döntésben: „színész akarsz maradni vagy nem?!” A színházat választottam, mert a gyermekkori álmomat valahogy mégsem tudtam elfelejteni. De az önkéntesség fontos volt az életemben, mert új szempontokat adott.

Például miket?

Egyszerűen kiragadott.

A hasznosság miatt?

Igen, mert a színházban való létezés mégiscsak beszűkült életmód.

Hiába van szellemiségében, lelkiségében, gondolkodásában a lábad elé terítve egy univerzum, mégis, a mókuskerék-szerűsége miatt beszűkülsz, és mindent e mentén határozol meg. És ez szerintem nem jó. Az önkéntesség egy másik szemszögbe helyezte át a kamerámat, messzebbről tudtam ránézni a színházra, nem vesztem el benne, fontos lett, hogy több ennél a világ. Sok minden harmóniába rendeződött bennem.

Ezért jó néha, ha az ember megteheti, hogy utazhat, más kultúrát láthat, más dolgokat ismer meg. Szóval, szép, lassan visszaevickéltem a szakmába. Akkor szerződtem Székesfehérvárra. Most kezdődik el a hatodik évadom. Sőt, azelőtt vendégként már voltam itt Bulgakovot játszani. Tulajdonképpen már hét- nyolc éve kötődöm a városhoz.

Tudom, hogy nem szívesen beszél magáról, de mégis, mit tanult az elmúlt időszakban az élettől, meg persze a szerepei által?

Egy római klasszikushoz tudnék visszanyúlni – kezd bele a válaszba, majd elneveti magát.

Jó, menjünk a klasszikusokhoz! – mosolygok vissza.

„…semmi sem idegen tőlem, ami emberi.” A szakmám része, hogy értelmezzek és megértsek döntéseket, választásokat. Hiába van tisztában az ember egy csomó elfogultságával, az még nem jelenti azt, hogy változtatni tud rajta. Így válhat sorssá egy tulajdonság. Amiből nem tudok kilépni, az én vagyok. Ha megértek valamit, majdnem mindig kiderül, hogy mindennek a gyökere egy nagyon gyarló, esendő vágy, vagy akarat. És valaminek a megértése – lehet, nagyon patetikusan fog hangzani, de – az első lépés a szeretet útján. És a szeretetet ebből az egész nagy katyvaszból egyszerűen nem lehet kihagyni! Mert hozzátartozik az élet értelméhez. Én erre lettem nyitott. Hogy a legtaszítóbb, a legelfogadhatatlanabb, és legérthetetlenebb viselkedést is próbáljam megérteni, elemezni, elfogadni. Megtudni, mi a mozgatórugója. És akkor a legtöbbször szerethetővé válik.

Ez egyfajta védelmet is ad? Mert aki így él, annak védeni kell magát valahogy.

Állandóan le akarom védeni magam, de ezt is folyamatosan kell tanulni. Hogy az ember ne akarja ezt állandóan. Hogy egy picit mindig taszítsa ki magát a szakadék szélére. Mert az is hozhat valami újat, valami változást. Azzal van állandó munkám, hogy a komfort-zónáimat egy kicsit feszegessem, vagy tágítsam.

A szorongás miatt is..?

Hát igen, meg a maximalizmus.

Egyszer például azt éreztem, nagyon félek valamitől, nem szeretném és mégis belementem. Úgy, mint a mesékben. Be kell lépni egy ajtón, akkor is, ha boszorkányok jönnek szembe. Muszáj…! Nekem ezzel van mit dolgozni… Folyamatosan.

A szorongást az különbözteti meg a félelemtől, hogy nincs tárgya. Csak így tudja magát „kezelni”, hogy ilyen helyzetekbe nyomja?

Ilyen szempontból a színészet nekem egy terápia is. Igen.

Egy szorongó ember hol érzi magát otthon, vagy hol nyugszik meg?

Ha megszabadul a szorongásaitól! (nevet)

De biztos vannak ilyen pillanatok!

Hát persze! Az ember a pihenései közben, picit a szorongásaitól is meg tud szabadulni. Bár nekem a szorongásaim nem egyértelműen a színházzal vannak összefüggésben, hanem sok minden mással.

Mikkel?

Amiket tudnék mondani, azokat szégyellném, mert csacskaságok.

Mikor engedi meg magának, hogy elhiggye: idáig most eljutottam, most jó vagyok?

Ha jól sikerül egy előadás. Vagy ha megszakadok, sem tudok most többet. Itt tartok. Azt el tudom fogadni, hogy itt tartok. Szerintem ez nagy dolog. Nem könnyű, de ha sikerül, az jó érzés, mert szabad leszel.

Mennyi idő alatt jutott el idáig?

Nem, ennek nincs pont a végén! Most éppen egy ilyenben vagyok, aztán ez pillanatok alatt borul. Mint a homokozóban a gyerekek. Megépíteni a várat, aztán szétrombolni.

Egyfelől előre visz, másfelől nehezít.

Az aranymetszés lenne a jó. A művészetekben is, meg mindenben.

Nehéz megtalálni?

Nehéz. Nagyon nehéz.

Mivel lenne elégedett?

Nem tudom. Annyi mindenről gondoltam már, milyen jó lesz, ha elérem. Majd amikor már ott voltam, azt éreztem, ez nagyszerű, és akkor hogyan tovább..? Valami felé mindig továbblöki magát az ember.

A járvány alatt volt egy pillanat, amikor úgy látszott, a világ jobb hellyé válhat, aztán – úgy tűnik – elmúlt az a pillanat. Csak szeretnék visszatérni a missziójához, miszerint színházzal jobb lehet a világ.

Amikor elkezdődött ez az egész, nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy akkor ez most egy figyelmeztető jel, egy pofon. Hátha az ember nagy gőgjében, természetfeletti uralmában és egymás ledominálásában majd kicsit hátrébb lép. Amikor még nem tudtuk, micsoda ez az egész, hogy kell ebben viselkedni – ez adott neki valami méltóságot, valami fenségességet. A közösségi tudat, hogy mindannyian ugyanabban a cipőben járunk, megteremtett egy jófajta energiát, ami a színházban is megszületik egy jó előadás után. De ez az érzés bennem is hamar csalódottsággá vált. Azt láttam, hogy pont az ellenkezője történt, még durvább lett a helyzet. Nagyon nehéz felmérni, mindez mit hoz az emberiség történetében. Időnek kell eltelnie, hogy az ember majd pontosan, jól elemezze. Úgy tűnik, mintha a 20. század lenyomata ebbe a pandémiába futna bele. Az egész informatikai robbanással, világhálóval, meg mindennel együtt. Van egy vágy, hogy emberek és nemzetek tudatosan elkezdjenek felelősséget vállalni egymás iránt.

Meg kellene értenünk, hogy az ego cselekedete nagyobb hullámot vet társadalmi szinten, mint azt gondolnánk. Ebben kell egyre tudatosabban előrelépni, beszélni róla, fölhívni rá a figyelmet. Mert különben szilánkjaira hullik szét a világ. Ebben igen nagy dolga és felelőssége van mindenkinek. A színháznak is, hogy a figyelem az egyén felelősségvállalására forduljon egy közösség iránt. Hogy ez tudatos legyen és felértékelődjön.

Hogy az ember a világot és önmagát is jobbá akarja tenni.

Nem is jobbá tenni, hanem – nyilván ez is jobbá tevés – fejlődni! A fejlődés mindig építkezés, nem rombolás. Nyilván nagy építésben vannak dolgok, amiket le kell rombolnunk, de a cél, a nagy ív mégis az, hogy az ember fejlődjön! Hogy jobb minőségűvé, méltóbbá tegye a maga és a környezete életét. Ezek nagy szavak, de…

…de fontosak…!

Igen, erről beszélni kell! Akkor is, ha az embert naivnak gondolják! Vagy fellengzősnek.

Nem, nem, ez fontos…! A láng nyilván másként lobog valakiben kamaszként, mint évtizedekkel később. A bölcsességtől talán türelmesebb, vagy higgadtabb lesz, de az fontos, hogy a lobogás ne múljon el…!

Sok minden miatt elkeseredem néha, de ez a hit segít nekem az életben. Ezért vagyok Székesfehérváron is. Ha visszacsatolok a kamaszlányságomhoz, a kaposvári élményeimhez, akkor ez ahhoz az érzéshez kapcsolódik. Amit akkor és ott éreztem.

Kamaszlányként úgy jöttem ki minden előadásról, hogy változtatni akarok az életemen! És aztán arra vágytam, hogy én is tudjak ilyen indulatot adni a lent ülőknek. Ez az érzés, szándék kitart ötven évig, ebbe lehet kapaszkodni.

A díjakba például nem lehet kapaszkodni. A siker nagyon múlékony valami, az egyik pillanatban még sztárolnak, a másikban már nem tudják, ki vagy. Persze a díjak fontosak, és nagy öröm részesedni bennük! De volt egy tanárom a főiskolán, aki mindig azt mondta: „Gyerekek! Ötven év a pálya!”. És most már tapasztalatból tudom, hogy igen, ötven év a pálya. Olyan értelemben, hogy hosszú-hosszú esztendőkön át, tartósan, jó színvonalon működni, élni – szerencsének, divatoknak kiszolgáltatva… Ha valaki csak azért lesz színész és arra teszi fel az életét, hogy sikeres legyen, az ezerből egynek jön be. De ez túl kicsi arány, túl vékony fonalacska. Nem Ariadné fonala, amibe viszont bele lehet kapaszkodni, mert bármilyen útvesztőből kivezet. Nekem – ha úgy tetszik – ez az ars poeticám, ebbe próbálok kapaszkodni. Fontos. Kell. Erőt ad. 

forrás/Canjavec Judit/Színház Online