Gáspár Sándor, Kossuth-díjas színművész már 2013 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja, ez alatt az időszak alatt a fővárosban is játszott, de vidéken is vendégszerepelt, így például Veszprémben. A vírus óta jórészt Alsóörsön van, onnan jár be abba a városba, ahol éppen dolga van. Az ecoport-hu újságírója Székesfehérváron találkozott vele, a Rejtő rádiójáték felvétele után…

Milyen munkafolyamat után vagy most pontosan?

A színház vezetői – Hargitai Ivánék – kitalálták, hogy a pandémia alatt megpróbálnak nekünk többféle elfoglaltságot biztosítani, így felmerült a rádiójáték is. A harmincas évek kabaréiból csináltunk egy több estére szóló összeállítást, ennek volt ma a felvétele.

Egy ilyen kaotikus időszakban az esetleges feladatok felértékelődnek?

Olyan ez, mint egy tavaszi ablaknyitás: bejön a friss levegő. Ismét találkozhattam személyesen is a kollégákkal, még ha csak néhány óra erejéig. Hektikus egy helyzet, hiszen az egyik pillanatban beindul valami, majd hirtelen megint újra kell tervezni. Nagyon várom már a végét; engem mindenféle kényszerhelyzet megtalált az elmúlt időkben.

Miféle kényszerhelyzetek?

Például ötletszerűen megyek az autómmal az országúton, meglátok egy bekötő utat az erdőbe vagy a hegyre, és - mint valami terepimádó - nekimegyek. Nem kerülöm el a nehéz, adott esetben kritikus helyzeteket sem, tehát képes vagyok belehajtani egy vaddisznó tocsogóba, csak azért, hogy aztán kirángassam magam a helyzetből. Ez persze nem tesz jót a kuplungnak, tudom én… Vagy például nekiláttam egy magaságyás készítésének, megcsináltam - akár egy ács -, aztán leszigeteltem, befestettem, földet tettem bele, elültettem benne a paradicsompalántákat, nőttek-nőttek. Aztán jöttek a gusztustalan bogarak - a poloskák, amik a pandémia után szerintem a legellenszenvesebb kórokozók -, és ellepték a gyönyörű paradicsomjaimat.

És mi történt ezután?

Megkérdeztem Bán János barátomat – aki negyven méterre lakik tőlem és egyébként nagy kertész -, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Azt mondta, nagyon egyszerű, csak keverjek össze egy kis ecetet vízzel, majd szépen egyesével hajigáljam bele a bogarakat a pohárba. Kérdeztem tőle, hogy ezzel aztán végleg le van a gond? Mire ő azt felelte, ezt mindennap kell. Akkor abbahagytam a kertészkedést is, és onnantól kezdve elég gyakran – tüntetőleg - dudálva húztam el Jani háza előtt, suppal a kocsim tetején, gondoltam én inkább csak nyaralni fogok és hedonista leszek. Akkor meg az volt a túlzás, hogy este tízig képes voltam a vak sötét Balatonon sup-olni. Ugyanakkor szerencsére számos olyan megkeresést kaptam és kapok, amelyek kifejezetten a szakmámhoz vágnak. Például versmondás, ráadásul magamnak kellett rögzítenem, tehát a technikai képzettségem egyértelműen javult.

A technikai kihívások kicsit sem estek nehezedre?

Nem, inkább jó, hogy jöttek. Megtanultam online rendezni a dolgaimat, így a vásárlást is például. Nem pörögtünk annyit, amennyit általában, de mégis, a pörgés hiánya nem valami vontatott lassúságot hozott, hanem épp a fordítottját. Ellentmondásos, zavaros képnek tűnhet, ahogy ez az időszak is zavaros, és benne talán az emberek is, én is. De kellemes kötelezettségeim is vannak, hiszen szeretném elolvasni egyrészt Földi László – volt osztálytársam - Eleven Hold című könyvét, valamint Koltai Róbert legújabb könyvét, a Végszót adok-veszeket, amiben állítólag egy fejezet rólam szól. Sok filmet is nézek, vannak lemaradásaim. Azt is várom, hogy lehessen virágot ültetni, de a munkát még jobban.

Úgy tudom, egészen nagy lélegzetvételű munkád is volt, hiszen forgattál.

Így van, egy lokális történet kerül a vászonra: 2018-ban mutattuk be a Perelj, uram! című darabot, melyet Szikora János rendezett, ahogy a – szóban forgó - filmet is. Sobor Antal kisregényének színpadi adaptációját Román Károly készítette, és az 1848-49-es szabadságharc történetét dolgozza fel, de van áthallás 56’-ra. A filmet a történet valós helyszínén, Csákberényben forgattuk, és ha minden jól megy, március tizenötödikén le is adják a tévében.

Néztél online előadásokat az elmúlt időszakban?

Még nem, bár terveim vannak, és kaptam bónuszt is az e-színházba.  De úgy érzem, nem vagyok lemaradva semmiről, hiszen nincs sok esély arra, hogy hirtelen elkap bennünket a gépszíj, és éjjel-nappal előadások lesznek…

Mi alapján választasz majd darabot?

Elsősorban személy alapján, mert a színész érdekel, illetve a rendező. Harmadrangú kérdés, hogy mi az irodalmi alapanyag, ha pedig egy olyan előadásról van szó, amit korábban én is játszottam, akkor kifejezetten az összevetés miatt nézem, hiszen érdekelnek a megoldások. Ha felkérést kapok, akkor is a személyt nézem, hiszen a rendező képességei határozzák meg az ízlést. Nekem itt Fehérváron olyan szerződésem van, hogy amit rám osztanak, azt el kell vállalnom. De bízom ebben a csapatban, bízom a szakmaiságukban.

Amennyire én látom, téged elkerültek a színészi skatulyák…

Ha visszanézek akár az itteni munkáimra, némi túlzással épp annyiszor haltam meg a színpadon, mint amennyi bohózatot játszottam, tehát az arányok jól alakultak. A nagy kedvencem Páger volt, szerintem nem lehetett besorolni őt komikus vagy tragikus színésznek. De mondhatnám a nagyszerű Törőcsik Marit, Tóth Ildikót.

A filmes alakításokkal is ez a helyzet, vagy ott maradtak rajtad nevek?

Azért legyünk reálisak: azokra a filmdrámákra, amelyekre sok szakmai elismerést kaptam, sokkal kevesebben váltottak jegyet, mint a Csapd le csacsira, vagy az Üvegtigrisekre. De, ha már a végletekről beszéltünk, itt egy érdekes átmenetet is említhetek, például ha a Koltai Róbert filmeket nézem: így a Világszámot vagy a Csocsót. Ezek a filmek feltételezik a humort, ugyanakkor jelen vannak a szívszorító emberi történetek.

Úgy tudom, amikor Jászai Mari-díjas lettél, az első, aki levélben gratulált neked, Páger Antal volt. Ma van olyan kollégád, akinek a szava annyit jelenthet, mint akkor Páger Antal gratulációja?

Nehéz erre válaszolni, mert Téni bácsi jóval idősebb volt nálam, illetve bármennyire is közvetlen volt, azért egy kis távolságtartás volt köztünk a tisztelet miatt. Nehéz behelyettesíteni, de tudod mit? Akkor mondok: Cserhalmi Györgyöt gyerekkorom óta tisztelem és a világ egyik legnagyobb filmszínészének tartom. Ez nem kérdés.

Előfordult már a pályád során, hogy valaki olyan feladatot látott beléd, amit te túl nagy falatnak ítéltél meg?

Remélem, nem hangzik nagyképűen, de nem. Azért nem, mert ha valaki belém álmodja az adott szerepet, akkor onnantól kezdve nem az én felelősségem, hanem a rendezőé. Tehát éppen az ellenkezője történik: bátor leszek a bizalmától.

Mindig így gondolkodtál erről?

Azt hiszem, mázlista vagyok, de valahogy mindig az ország legjobb rendezőivel, társulataival dolgozhattam. Ha a pályámat nézem, nem tudok nagy törésekről beszámolni. A szerencse mindig a tenyerén hordozott. Persze más kérdés, hogy bizonyos élethelyzetek hogyan hatottak rám, de az élet az élet.

Ez talán nem csupán szerencse kérdése.

Igen, azért kellenek az ambíciók is. Sokat beszélgetek a testvéremmel Tiborral, és nagyon jól tudjuk erősíteni egymást, hiszen azon túl, hogy egy korosztály vagyunk, a szakmai beszélgetéseink nagyon inspirálóak. Gyakran tudatosítjuk magunkban, hogy az ambíciókat nem szabad elveszíteni, mert abban a pillanatban kívülállóvá válik az ember, elkeseredik, sőt, esetleg cinikus lesz, vagy még rosszabb esetben az alkoholban keresi a feloldást. Ha nem lenne a testvérem, sokkal nehezebb lenne ezt önmagamban megvívni…

forrás: Szabó Eszter / ecoport.hu

Fotó: Kovács Bálint