Trokán Péter Jászai Mari-díjas színművésszel, érdemes művésszel már lassan két éve, hogy megbeszéltük első interjú-időpontunkat, aztán a pandémia keresztbe húzta a személyes találkozást. Most, hogy a színművész védettsége okán rendelkezésünkre állt, újból megkerestük. A karácsonyi készülődés kellős közepén találkozunk, mint mondja, siet…

Hova siet?

Az a helyzet, hogy feltettem otthon a vaddisznópörköltet főzni, és félek, hogy odaég. Megpróbáltam a lehető legkisebb lángra tenni, de csak a kutyám van otthon, ő meg nem igazán tudja felügyelni a gáztűzhelyet.

Szeret főzni?

Igen. Sőt, most a családom legnagyobb meglepetésére életemben először süteményt sütöttem. Van egy gyümölcscentrifugám, mivel nagyon szeretek gyümölcsleveket gyártani, a kerti almafáról pedig rengeteg volt a termés, elkezdtem centrifugálni, viszont így megmaradt a pép. Eszembe jutott, hogy az almás pitéhez épp a kinyomott lé és a reszelt alma kell, hát megcsináltam. Nóri (Trokán Nóra, színésznő – a szerk.) lányom tegnap beugrott hozzám és vitt a családnak. „Meg lettem dicsérve”.

Kikapcsolják a konyhai feladatok?

Azt nem mondom, hogy szívesen elindulnék a Konyhafőnök műsorában, látom, hogy a versenyzők mennyire szenvednek az időtől, ezért nagyon kapkodnak. Én is tudok türelmetlen lenni, ilyenkor figyelmeztetnem kell magam, hogy lelassuljak, különben elszúrom. A főzés komoly tudomány, egyébként lelki értelemben is: kiválogatni, összerakni a megfelelő hozzávalókat, aztán ne essek pánikba, ha nem sikerül. A pandémia alatt kezdtem komolyabban főzni, addig a férfiasabb feladatok találtak meg, mint a bográcsos ebédek készítése. Viszont a zárások alatt elkezdtem begyakorolni néhány ételt.

Fotó: Gordon Eszter

Esetleg a karácsonyi menü elkészítésében is részt vállal?

A karácsonyi menü úgy néz ki, hogy Anna (Trokán Anna színésznő – a szerk.) lányom készíti a bejglit, méghozzá a nagymama receptje alapján, amit a lányokra hagyott, Nóri pedig egy fantasztikus Sacher-tortát csinál, ami baromi macerás, de isteni. Tehát a sütemény a lányok reszortja, én pedig főzök. El van tehát osztva, ha elég az időm, akkor kifejezetten élvezem.

Korábbi interjúkból kiderül, hogy ön profi, ha a karácsonyi ajándékokról van szó…

Nem tudom, mi a profi. De nálunk régen a karácsony az anyukámnak köszönhetően volt olyan, amilyen. Összetartotta a családot, fontos volt neki, hogy örömet szerezzen, akár már októberben elkészült az ajándékokkal. Ma sokan eljutnak odáig, hogy azt mondják, utálják a karácsonyt. Ezt egészen egyszerűen nem értem. Elegük van a sorban állásból, a tömegből. Annyi politikai ünnep van, amelyek változnak, jönnek-mennek, de egy örök, amikor Jézus születését ünnepeljük. Ő volt az, aki szeretetet, elfogadást tanított. Aki ma azt mondja, hogy utálja a karácsonyt, ő bizonyára elfelejtett szeretni. Az ilyen jellegű megnyilvánulások bennem kontrareakciót váltanak ki: én csak azért is megteszek mindent, hogy olyan legyen a karácsony, ahogy azt gyerekkoromban láttam. Nemrég megvettem Böjte Csaba testvér Füveskönyvét. Elképesztő, milyen természetességgel beszél a szeretetről.

Az igaz, hogy Böjte Csabával egymás melletti szobában lábadoztak, amikor önöket is elérte a korona?

Így igaz, és nem engedtek át hozzá.

Miért akart átmenni?

Meg akartam kérdezni, hogyan imádkozzak ebben a helyzetben. De nem hagyhattam el a kórtermet. Akkor még ráadásul oltás sem volt…

Eddigi élete során volt már olyan szituációban, ami ehhez a mostani helyzethez fogható?

Soha. Pedig én nem is éreztem magam olyan nagyon rosszul, kezdődő tüdőgyulladással kezeltek. Ahogy bekerültem a kórházba, szinte megszűnt a félelmem, mert arra gondoltam, hogy mindenki azért van itt körülöttem, hogy segítsen. Ma már azért egyik pillanatról a másikra változnak a dolgok. A háziorvosomnak köszönhetően mentem be a kórházba, és teljesen igaza volt, hogy erőltette. Nem szeretném nagyon transzcendens vizekre terelni ezt a dolgot, de materialista alapon aligha lehet megmagyarázni, mitől van ez a járvány. A most élők közül senki nem élt meg hasonlót. A világjárvány gyakorlatilag egyenlő a világháborúval.

Ön volt katona?

Igen, és ha valamit megtanultam, akkor azt, hogy ha háború van, a parancsot a katonáknak minden körülmények között teljesíteni kell. Nem kérdez, csak megy előre. A járvány első percétől azt mondták, hogy az oltás fog reményt adni, addig pedig tájékoztattak mindenkit, hogy mi a teendő. Nincs visszabeszéd. Egy ember van, a főparancsnok, ő mondja meg, mit kell csinálni, és a parancsmegtagadókat akár a saját parancsnoka végzi ki; másképp nem lehet megnyerni a háborút. És itt most nem a politikai értelemben vett parancsnokra kell gondolni, hanem az orvosi főparancsnokra. Nem hiszem, hogy ez a járvány a véletlen műve. Hívő ember vagyok: hiszem, hogy a teremtés hatalma a mai napig megérint bennünket. A világ kezd megbolondulni, és a teremtő (hívjuk Istennek) figyelmeztet bennünket, hogy tanuljunk meg újra szeretni, és hogy ne bolonduljunk meg, mert a természet ellen úgysincs esélyünk, ezért inkább hallgatni kell a szavára. Gondoljunk csak bele a spanyolnáthába, ami az első világháború után pusztított. Talán nem véletlen az időzítés sem, hogy rögtön a háborút követően jött. Mi értelme volt annak, hogy meghalt húszmillió ember a harcban? Akkor azt mondta a természet: Ti ölitek egymást? Én is tudok ilyet. A természet most bennünket is tanít. Amikor kirobbant a járvány – én épp utaztam –, senki nem gondolta még, hogy ez hová vezet.

Merre utazott akkor?

Egy körutazást tettem Laosz-Vietnám-Kambodzsa állomásokkal. Ezt már nagyon régóta terveztem, és amikor jöttünk vissza, Dubajban a repülőtéren már mondogatták, hogy Kínában lezárások vannak. Szinte az utolsó pillanatban slisszoltam haza.

Nagy utazó?

Mi számít annak? Az útitársaim talán azok. Ez egy utazási iroda által szervezett kör volt, a cég remekül összerakta az egészet. A csoport nyolcvan százaléka olyan nyugdíjas, akik szerencsére úgy tudtak anyagilag gazdálkodni, hogy most megtehetik maguknak a távoli elutazásokat. Minden klappolt ezen az úton, egy életre szóló élmény volt, alig várom, hogy újra mehessek valahová.

Fotó: Gordon Eszter

Mi a következő úti cél?

Dél-Amerika, azon belül is Peru, Chile, Brazília. Van tehát még jó néhány hely, ahová el szeretnék menni, de nem mondom, hogy nem élvezem a Balatont, ahol van egy házunk is, és szintén nagyon fontos hely.

Az utazás szeretetéről az a gondolata jut az eszembe, amit korábban nyilatkozott: nem szeretne többet hülyeségekkel foglalkozni.

Sok minden van, amit az ember fiatalon szívesen kipróbál, de még nem tudja, hogy felesleges. Ezzel nincsen semmi baj, de ma már nem vagyok hajlandó olyan dolgokkal foglalkozni, hogy jó-e az oltás, vagy nem. Sem a világ, sem pedig az orvosok ellen nem akarok semmit bebizonyítani. Nem foglalkozom a politikával, mert az embert felhasználják valamire, amire nekem már nincs időm. Engem már ne nézzenek hülyének, ne vezessenek az orromnál fogva. Éppen elég, hogy tudom, a politikusok irányítanak mindent; de a művészetnek fölé kell emelkednie. Nem szabad alá menni. Ma sok művész azt gondolja, hogy a tehetség ismérve, ha támogatja őket a politika. Olyan meghatározó a politika, hogy családok esnek egymásnak, nem úgy, mint Svájcban, ahol az emberek azt sem tudják, kik szerepelnek éppen a plakátokon. Nálunk annyira komolyan veszik, mint a mindennapi szerelmet.

Térjünk át a pályájára: jól gondolom, hogy mostanra már több időt töltött vidéken színészként, mint a fővárosban?

De jó, hogy ezt említi, igen, eddig úgy nyilatkoztam, hogy fele-fele, de most már valóban átfordult a vidék javára. Voltam például a Nemzetiben, ami egy színésznek mindig nagy megérkezés, de amikor Alföldi Róbert lett az igazgató, nem hosszabbította meg a szerződésem. Ha esetleg marasztalt volna, akkor sem biztos, hogy ott maradok.

Miért?

Annyira hozzászoktam a Jordán-féle színházi eszményhez, hogy elmentem hozzá Szombathelyre. Negyven éve barátok vagyunk, de máig lenyűgöz az a hit, amit a színházcsinálásba vetett. A folyamatok jó hangulatban telnek nála, semmi görcsösség nincs a Tamásban. Amikor Szombathelyre ment színházat irányítani, azt mondta, minden eddigi tapasztalat egyfajta felkészülés volt arra, hogy megérkezzen Szombathelyre, és igazi színházat csináljon.

Trokán Péter Apponyi grófként a Trianon című előadásban

Fotó: Kiss László

Ön végül Szombathelyről a székesfehérvári Vörösmarty Színházba szerződött. Miért döntött Szikora János társulata mellett?

Szombathelyen tizenkét évet voltam, az utolsó kettő már nem volt az igazi…  Ekkor hívott Szikora, aki a fehérvári Koronázási Szertartásban rendezett engem, már ott kiderült, hogy remekül tudunk együtt dolgozni. Nagyon kedvelem a mániákusságát, ahogy ezerrel dolgozik, és ahogy összetartja a csapatot. Aztán jött a Trianon-előadás, ahol még csak vendégként játszottam, de ott ért az első olyan meghatározó mozzanat, amitől úgy éreztem, hazajöttem.

Mi volt az?

Apponyi grófot játszottam, de a próbafolyamat alatt elég későn kerültem sorra, mivel ez egy zárt jelenet és rendkívül próbaigényes – egyébként egy elég hosszú monológról van szó. Szikora, a rendező mondogatta, hogy csak szépen tanulgassam, majd sor kerül rám is. Végül csak az első összpróbán jött el, hogy színpadra álltam, Szikora azt mondta, mondjak el belőle annyit, amennyit tudok, én is gondoltam magamban, hogy lesz, ami lesz. Végül meglepett, hogy nem csupán a szöveg, de a szerep is teljes egészében összeállt: megérintett a történelem, ilyen még soha nem fordult elő velem eddigi pályámon. Miután vége lett a próbának, a kollégák odajöttek hozzám, és elmondták, hogy ez egyszerűen baromi jó volt. Premier előtt ritka az ilyen jellegű megnyilvánulás, és ettől a hatalmas elismeréstől, amit a kollégáktól spontán kaptam, magabiztossá váltam a szerepemben. Ötvenéves pályám alatt még nem tapasztaltam ehhez hasonlót, hogy egy próbafolyamaton, ahol a szerepemmel megérintem a kollégákat, ilyen elismerő szavakat kapjak.

Milyen feladatok várnak önre?

Mostanában kezdjük a Trianon felújító próbáit, januárban pedig Az öreg hölgy látogatását, Bagó Bertalan vezetésével. Májusra visszatérek Szombathelyre is vendégszerepelni, valamint forgatási munkák is megtaláltak, a Hadik című filmben lesz szerepem. Sokáig úgy volt, hogy az egyik főszerep az enyém, de mivel lovas szerepről van szó, nem mertem bevállalni…