A Vörösmarty Színház decemberben indította el társadalmi kampányát, melynek keretében a színház művészei a székesfehérvári Kossuth Zsuzsanna Szociális Intézmény lakóival vették fel a kapcsolatot. A jótékony cselekedetek legtöbbször a karácsonyhoz köthetőek és ott sokszor véget is érnek, de a színház hosszabb távra tervez, a Neked is van időd! kampány keretében folyamatosan tartják a kapcsolatot a magányos, idős emberekkel. A projekt egyik résztvevője a Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész Tóth Ildikó - Steindl Gabriella interjúja

Már március van, de a ti karácsonykor elindított kampányotok még mindig tart. Hogy fogadták ezt a nemes kezdeményezést az otthon lakói?

Kicsit felemás még a helyzet, mert nehezített pályán mozgunk, hiszen a vírushelyzet miatt egyelőre nem tudtuk személyesen megejteni ezeket a beszélgetéseket, hanem telefonon tartjuk a lakókkal a kapcsolatot. A személyes jelenlétet ezek nem tudják átvenni, egy-egy mélyebb beszélgetéshez mindenképpen szükséges, hogy egymás szemébe tudjunk nézni, hogy lássuk az arcát annak, akihez beszélünk. Én magam sem tudnék megnyílni egy ismeretlennek telefonon keresztül, biztos, hogy könnyebb lesz, amikor személyesen tudunk velük beszélgetni.

Örültek az idősek a lehetőségnek?

Nem volt kötelező ebben részt venniük, de akik erre nyitottak, akik igényelték ezt a fajta kapcsolattartást, ők nagyon örülnek.

Miért érezted fontosnak, hogy ebben a projektben részt vegyél?

Volt az életemnek egy időszaka, amikor eljártam önkéntesnek egy kórházba. Nem hirtelen fellángolás volt, három éven át végeztem. Az édesapám beteg lett és az egész kórházi ápolásának a körülményei nagyon megrendítőek voltak, túl amellett, hogy le a kalappal az egészségügyi dolgozók előtt, de ott voltak szembetűnő hiányosságok, főleg ami a humán tőkét illeti. Amikor az önkéntesség mellet döntöttem, lehetett választani. Azt tudtam, hogy gyerekek mellé képtelen lennék menni, nem szerettem volna folyamatosan sírni, ezért az időseket választottam. Három éven át jártam a kórházba, pelenkát cseréltem, etettem, segítettem a gyógytornászoknak. Rehabilitációs osztály volt, rengetegen voltak amputált végtaggal. De elsősorban ott is a beszélgetés volt a lényeg, vagy pontosabban a figyelő hallgatás: nem az volt a fontos, hogy én beszéljek, hanem, hogy őket meghallgassam. Attól, hogy ők beszélhettek, számomra is egyértelműen látszott, hogy a kimondott szavaknak terápiás erejük van, ami tulajdonképpen gyógyít is. Ha jó időben jó mondatokat tudunk beszúrni vagy jó irányokat tudunk adni egy beszélgetéshez, akkor az rengeteget segíthet. Édesapám az utolsó két évében egy otthonban volt, hetente jártam hozzá. Ha jó idő volt, akkor kimentünk a szabadba, ha rossz, akkor a társalgóba, és mindig körénk gyűltek mások, ezekből mindig csoportos beszélgetés lett. Nagyon jó volt, rengeteget segített az ott élőknek is, nemcsak édesapámnak. Amikor a színházunk elindította ezt a kampányt, gondolkodás nélkül jeleztem, hogy részt veszek benne. Gyakorlatom is volt már a témában és szívesen is csinálom, máshogy nem is lenne értelme.

Szerinted mennyire jellemző ránk a szociális érzékenység?

Szerintem 100 emberből 98-ban megvan. Mindenkinek vannak sajnos kórházi tapasztalatai, ha nem is saját, a családjából, környezetéből biztosan volt már valaki kórházban. Olyankor látni, hogy egy hatágyas kórteremben is mindenki önkéntes segítővé válik: ha nem vagy annyira elesett, akkor biztos, hogy segítesz a szomszéd ágyon fekvőnek, ha az rosszabb helyzetben van. Inkább az idő az, amivel hadilábon állunk. Mert mindenki tudja, hogy vannak dolgok, amikre több időt kéne szánnunk, de valamiért mégsem megy. Miért van az sokszor, hogy drámai vagy tragikus helyzet kell ahhoz, hogy bizonyos helyzeten változtassunk?

Van ezzel kapcsolatban személyes tapasztalatod?

Amikor apukám otthonba került, minden hétvégén együtt mentünk hozzá a húgommal. 2 és fél éven keresztül minden szombaton meglátogattuk, egy kocsival utaztunk, ez idő alatt is végig tudtunk beszélgetni. Ez az időszak számunkra ajándék volt aputól. Nagyon jó a kapcsolatom a testvéremmel, de ebben a helyzetben egy másik szintre léptünk. Sokszor emlegetjük mostanában, mert néha hetek telnek el úgy, hogy nem látjuk egymást, mindenki éli az életét, csinálja a dolgát. Kifogások mindig vannak, miközben az agyaddal tudod, hogy ez nincsen jól így. Kell ebben egy tudatosság, mert nem szabad megvárni, hogy az élet kényszerítsen rá bizonyos dolgokra.

Tavaly az élet a színházakat kényszerítette bezárásra, de most szerencsére működhetnek. Így neked egy másik idős személy is van az életedben, hiszen Az öreg hölgy látogatásá-t próbáljátok. Ez pótlás vagy új bemutató?

Komoly logisztika van mögöttünk, folyamatosan változott a repertoár. Utolértük magunkat, az Antigoné bemutatója már meg volt, március 26-án lesz Az öreg hölgy látogatása, majd a Szentivánéji álom. Tervben van még az Adáshiba, de lehet, hogy az már átcsúszik a következő évadra.

Egy éve a Vígszínház bemutatója után sok kritikát kapott Hegyi Barbara, mondván hogy nem elég öreg a szerepre.

Aki ismeri a darabot, az tudja, hogy itt nem ez a lényeg, volt is egy olyan fordítás Fáy Árpádtól, hogy A milliomosnő látogatása. Nem az öregség a fő tényező, hanem az, hogy eltelik 40 év és ennyi idő sem elég, hogy ha bekattant anno valami, attól szabadulni lehessen. Mert emiatt megy vissza és vásárolja vissza magának azt az igazságot, amit akkor és ott elveszített, még úgy is, hogy tulajdonképpen rámegy az egész élete.

Szereted ezt a karaktert?

Igen, egy nagyon komoly és végtelenül gazdag anyag. Klára Wascher 17 évesen, 8 hónapos terhesen tisztességétől igaztalanul megfosztva „menekül” el a városkából és 45 év múlva milliárdosként tér vissza Claire Zahanassianként.  De nem ez a történetben a lényeg, hanem, hogy egy közösség – történetesen egy egész város – képes-e kollektív gyilkosságot elkövetni a jólétért, gazdagságért cserébe. Nem árulok el nagy titkot, főleg, hogy ’56-ban írta Dürrenmatt, a háború után. Az akkori írásból kihagyhatatlan a Holokauszt közelsége, hogy az emberek többsége szemlesütve vagy félrenézve, de nem csinált semmit.

Hol tartotok a próbákkal?

Most értünk a legutolsó jelenet végére, gőzerővel tanulom a szöveget. Már tudok fejben is készülni.

Az elmúlt két évvel ellentétben, ebben az évadban nem volt leállás, és nem kellett szétültetni a nézőket sem. Hozott egy kis megkönnyebbülést neked, hogy nem voltak speciális intézkedések?

Nem mindig volt könnyebb a helyzet, én például decemberben lettem pozitív. Több előadás is elmaradt emiatt, többek között a Radnótiban a 10, még szilveszterkor is. Én ilyenkor nagyon rosszul tudom magam érezni, mert persze este 7-kor az ágyban fekve mindig úgy éreztem, hogy tök jól vagyok, simán lehetnék a színpadon. Pont akkor forgott a Blokád című film, és egy tévéfilmem is volt, borult minden miattam. Elég rosszul éltem meg ezt az időszakot, rettenetesen megviselt mentálisan is.

Hogy érzed magad most? Ebben a helyzetben természetes, hogy az egészség a legfontosabb, de én most lelkileg kérdezem.

A pandémia rendesen betett. Nem dolgoztam annyit, amennyit szerettem volna, de ezzel sokan vagyunk így. Nehéz dolog ez a színházcsinálás. Igyekszem amúgy is szűrőket alkalmazni, hogy máshonnan is lássam a színházi helyzetet, ne csak a burkon belül. Az önkéntesség is ezért fontos nekem, hogy “hello, a színházon túl is van élet”. Nagyon be tud szűkülni az ember, főleg akkor, amikor pont arra lenne szükség minden szempontból, hogy ne szűkülj be. Nem is az én színházi helyem a kérdés, hanem egyáltalán a színház helye. Hogy milyen szerepe lehet az életben most. Egyre kevesebb fiatal jár színházba, nem érdekli őket. De nem is olvasnak, mindent a neten néznek. Most úgy látom, hogy mindenképpen olyan szakaszba lépett a világ, hogy a színház mint műfaj, mint terápia, mint kommunikációs csatorna hátrébb lépett, nem olyan fontos. Ez nyilván már a pandémia előtt is megvolt, de az biztos, hogy a helyzet ráhúzott még egy lapot. Ez az embernek egy picit a hitét, azt a hitét, amiért én színész lettem, megrendíti. És ha már azt kérdezted, hogy vagyok, szerintem én még ebben a megrendítő szakaszban vagyok. De tudom és érzem, hogy ebből ki kell repülnöm, és mint a hangya lépésről lépésre mániákusan kell tovább csinálnom.

Miből tudsz ilyenkor erőt meríteni?

A panaszkodás, a kifogás nem opció, nincs jogom depressziósnak lenni. A hullámvölgyek hozzátartoznak az élethez, remélhetőleg ettől is inkább megerősödünk, kitartóbbak leszünk. Az önismeretében mindenki tart valahol, az egóját mindenkinek meg kell tanulni egy kicsit félretenni. Az egód pedig pont akkor teljesedik ki, amikor félre tudod rakni. Nekem nagyon fontos az, hogy valami hasznosat tegyek, hasznos legyek. Az ember társas lény, a többi ember nélkül nem tudod értelmezni magad. Szükség van a többiekre, hogy ahhoz képest valamilyen legyél. Nagyon fontos, hogy ne csak magadnak élj, az örömödet is akkor fogod az életben megtalálni. Milyen szép a szó, hogy önfeledt vagy. Önfeledten boldogan lenni, azaz feloldódni valami másban. A kamasz fiamnak is mindig azt kívánom, hogy olyan útra lépjen, amiben értelmet és örömöt talál magának és másoknak is. Túl rövid az élet ahhoz, hogy öröm nélkül éljünk.

Forrás: Deszkavízió