A kihívások embere vagyok, szeretem azokat a feladatokat, amikért meg kell dolgozni, amikért küszködni kell.” – fogalmaz Rovó Tamás, a Vörösmarty Színház táncművésze.

Nem túlzás azt mondani, hogy édesapád révén beleszülettél a tánc világába.

– Ez egy nagyon érdekes dolog, mert gyakorlatilag az egész családom táncol. A férfi vonalon mindenki hivatás táncos, az öcsém is végzett táncművész, én magam is balettiskolát végeztem. A lányok is táncolnak, de nekik van „normális” szakmájuk is. Hat éves koromban az édesapám már aktív versenyző volt, otthon, az ötödik emeleti panellakásban készült a világbajnokságokra, ami azért is volt nagyon jó, mert az alsó szomszéd rendszeresen följött, hogy most már abbahagyhatná az ugrálást, mert mozog a csillár. Gyakorlatilag megfertőződtem a tánccal. Akkoriban ment a Breakdance című film, amiben ugye a tánc, a hip-hop volt a lényeg. Volt otthon egy mozgatható tükrünk, amit ide-oda lehetett cibálni, és annyira megfogott a film, hogy elkezdtem otthon a tükör előtt magamtól táncolni. Nem vettem észre, hogy közben édesapám hazaérkezett. Meglátta, hogy én próbálgattam mindenfélét, és elkezdett magával hordani az edzésekre. Így keveredtem a tánc felé, de igazából 14 éves koromig csak szórakozásból és a csajozás miatt csináltam.

Amikor a továbbtanulásra került sor, az autószerelő és táncos szakon is szívesen láttak volna. Mi vitt végül a tánc irányába?

– Ezt nehéz megmondani, talán a bizonyítási vágy, ami bennem a mai napig is nagyon erős.

Magadnak szeretnél bizonyítani vagy másoknak?

– Azt hiszem, mindkettő. Talán erősebb az, hogy másoknak bizonyítsak. Valamiért fontos nekem, hogy az emberek azt mondják rólam, hogy ő tud valami olyat, amit esetleg más nem. Illetve már régen megfogalmazódott bennem, hogy sosem szerettem volna olyan ember lenni, aki csak egy név a listán, szerettem volna hagyni valamit magam után, és azt gondolom, ha véletlenül történne velem valami már most, ezt akkor is sikerült elérnem.

Megkapod a vágyott pozitív visszajelzéseket?

– Az amatőr táncéletben én magam is versenyeztem, ezek után jártak bizonyos díjak, amik közül azt hiszem, hogy amit lehetett, szinte mindent megkaptam. Ami hiányzik a repertoáromból, az az igazi szakmai díj. Színházi vagy táncosdíjat még sosem kaptam a szakmától. Lehet egyébként, hogy soha nem is fogok, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágyom rá. 

Egy-egy elismerés után tudsz igazán büszke lenni magadra?

– Én örök nyughatatlan vagyok. Az ismerőseim, a közeli barátaim azt mondják, hogy igazából sosem tudom eléggé értékelni a sikereket, mindig megyek tovább, és mindig akarok valami következőt. A tánciskolám, a Megadance Székesfehérvári Táncszínház 2016-os telt házas gáláján állva tapsoltak nekünk, akkor nagyon büszke és boldog voltam, hogy sikerült, és úgy éreztem, hogy igen, képes voltam rá. Egyébként mindig kételkedem magamban, ez most is így van, amikor közeledik az újabb gálaműsor. A színházi vezetőség is mindig azt mondja, hogy én a kihívások embere vagyok, szeretem azokat a feladatokat, amikért meg kell dolgozni, amikért küszködni kell.

Említetted, hogy a hiphop vonallal kezdődött minden. Ez mennyiben változott az évtizedek során?

– Ma már hiphopot csinálok legkevésbé. Ahogy beleástam magam a színházi életbe, átfordult bennem ez az egész, ma már az oktatás terén is sokkal inkább a színház felé megyünk, a legtöbb esetben musicalzenékre csinálok koreográfiát. Szeretnék egyszer csinálni egy komplett tánc­előadást, például a Dzsungel könyvéből, dalok és színészek nélkül, csak táncban elmondva a történetet. Ez az az irány, ami most foglalkoztat. Rájöttem, hogy alapvetően nem a táncot szeretem, és nem a tánc az, ami engem foglalkoztat, hanem maga a színház. Nagyon szeretem, amikor szöveges feladatokat bíznak rám, és hála az égnek, ebben a színházban gyakran előfordul ez, de azt is szeretem, ha asszisztens vagyok, az is egy különleges munka. Amikor felkérnek koreográfusnak, az mindig a csúcs, hiszen az ember akkor tudja igazán megvalósítani önmagát.

Koreográfusként a színházban szabad kezet kapsz?

– Alapvetően különbözőek a rendezők, van, akinek fix elképzelése van, és elmondja, hogy mit szeretne látni, és van aki azt monda, hogy figyelj, itt van, csináld. Azt gondolom, az a jó előadás, ahol a táncok beleépülnek a történetbe, és a kettő együtt hömpölyög tovább. Szerintem ilyen például a Fame előadás is, ami óriási munka volt, koreográfusként ez volt életem csúcspontja. Nagyon komoly és egyben fantasztikus két és fél hónapos próbafolyamat állt mögöttünk. 25 év alatt nagyon sok produkcióban vettem részt, de azt az élményt, amit ez az előadás nyújtott nekem, azt még előtte sosem tapasztaltam. Bármi is történik ezután, ez örökre velem marad. Mindenesetre az nagyon nagy boldogság, hogy – a visszajelzések alapján – hatalmas sikert váltott ki ez az előadás. Budapesten volt koreográfus, aki azt mondta, hogy hallotta, hogy milyen jó ez a darab és mindenképp el akar jönni megnézni. Ezeket a visszajelzéseket hallani nagyon-nagyon jó érzés. Most egy picit az van bennem, hogy vajon lesz-e még ilyen?

Bízzunk benne, hogy lesz.

– Érdekes egyébként, hogy minden munkámnak rettegéssel állok neki. Bármire kérnek fel, mindig bennem van a kérdés, hogy ezt meg tudom-e csinálni? Pedig komolyan mondom, huszonhat év alatt még sosem buktam meg. Volt olyan előadásom, amiben benne voltam, és esetlegesen megbukott a színházban, de én magam mint Rovó Tamás koreográfus vagy táncos, ilyet még nem éltem át, mégis mindig van bennem egyfajta aggodalom, hogy hogyan lesz jó, és aztán valamitől – de egyébként lehet, hogy pont ezért –, valamitől mindig sikerül és mindig jó lesz.

Beszéljünk egy kicsit az oktatásról: fiatalon, 19 évesen már saját tánciskola alapításába fogtál.

– Ennek több oka volt. Amikor végeztem a balettiskolában, akkor rögtön leszerződtem a Győri Nemzeti Színházhoz, gyakorlatilag elsőre felvettek, nagy büszkeség volt számomra, hogy egy ekkora színházhoz bekerülhettem mint táncos. 12 évig voltam a társulat tagja, és egy kicsit megint bennem volt a bizonyítási vágy, amikor azt gondoltam, miért ne oktathatnék, miért ne csinálhatnám ugyanazt, mint az édesapám? Másrészt abban az időben kevés volt a keresetem, és gondoltam, ezzel ki tudom egészíteni. Magam sem hittem volna, hogy eljutok oda, ahol ma tartok.

Kételkedtél a sikerben?

– Nem tudom, valahogy nem láttam a végét. Ha belegondolok, hogy az édesapámnak nem olyan régen, azt hiszem, 2018-ban volt 30 éves a tánccsoportja, az enyém meg most 25, és van közöttünk 20 év korkülönbség... Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig eljutunk, de bízom ebben az egészben és ameddig tudom, csinálom.

Hogyan alakult meg az a tánccsoport, amiből mára kinőtte magát a Megadance?

– 1996-ban, Győr városában alapítottam meg ezt a csapatot húsz fővel, akkor csak hiphoppal foglalkoztam, csak azt tanítottam. Ha most visszagondolok, akkor nagyon béna voltam, és rettenetes számokat csináltam, de persze ez csak ennyi év után tűnik így, abban a pillanatban és abban az időben nagyon jónak tűnt. A táncoktatás olyan, mint a gyereknevelés, az első időszak a legfontosabb. Ha nem megfelelőek az alapok és nem azt kapja az ember, amit normál esetben kapnia kell, akkor nem biztos, hogy olyan nagyszerű táncos lesz, mint amilyen lehetne. Úgy hozta az élet, hogy 2009-ben Székesfehérvárra kerültem, táncost kerestek a színházba. Felvételiztem, felvettek, azóta itt vagyok, akkor hoztam át az oktatás központját is Fehérvárra.

Immár negyed évszázada működik az általad létrehozott Megadance. Hogyan ünneplitek a jeles évfordulót?

– Jubileumi gálaműsorral készülünk június 18-ra. Nagyon sok művészt meghívtunk, és szerencsére mondhatom, hogy mindenki gondolkodás nélkül igent mondott. Itt lesz például az egyik tanítványom, aki 6 évesen nálam kezdett táncolni, most Hollandiában a Scapino Ballet, a világ egyik leghíresebb kortárs táncegyüttesének táncosa. Itt lesz Kovács Péter, aki a Madách Színházban táncol, ő szintén nálam kezdett. Érkezik édesapám táncegyüttese Pécsről és itt lesz az öcsém is, aki jelenleg a Győri Nemzeti Színház táncosa. A legfiatalabb fellépő egy 6 éves kisfiú lesz, aki Michael Jacksont fog táncolni, ez lesz élete első fellépése. Nagyon sok színvonalas produkció érkezik, de természetesen a műsor magját a jelenlegi tánccsoport adja, a helyi csapatok 10-11 koreográfiával készülnek, melyek többsége új, kifejezetten erre az alkalomra készült.

forrás/feol.hu/Héjj Vivien