A karácsony ünnepi szokásai sok helyen nagyon hasonlóak, ugyanakkor minden családnak megvannak az évek során kialakult tradíciói, saját kis rítusai és szertartásai, amelyek személyes élménnyé varázsolják az ünnepet. Sorozatunkban a Vörösmarty Színház színészeit kérdezzük meg, hogy számukra mit jelent a karácsony, hogyan élik meg az év legmeghittebb napjait és milyen meghatározó emlékeket hoznak a múltból.
Egyed Attila őszinte és személyes visszaemlékezésében a hetvenes évek sajátos viszonyain keresztül mesél saját gyermekkori karácsonyi élményeiről:
Az én kisgyermekkorom a hetvenes évek elejére tevődött. Vastagon benne voltunk a „szocializmus” nevű talán jószándékú, de az emberi alaptermészetet ismerve halva született kísérletében, amely idea a lehető legtávolabb határozta meg magát bármilyen szakrális ünneptől és cselekedettől.
Így egy ateista családban bennem kisebb zavart okozott, mit is ünneplünk most, ha mindenfelől azt látjuk és halljuk, hogy a vallás és ünnepei egy megtűrt emberi gyengeség jele valahonnan a régmúltból, miközben Szent Este a kíváncsiságból felkeresett éjféli misére nem férek be a helyi templomba.
Akkoriban kezdtünk el egy kicsit jobban élni, tehát mindenki megpróbálta jól érezni magát a lehetőségekhez képest. Még éltek a háborút átvészelő nagyszülők, akiktől megtanultuk mekkora kincs az élelem és a családi összetartás, ezért hetekkel karácsony előtt megkezdődött a felkészülés a sütés-főzésre, melyek végtermékeit, végig járva a rokonságot rituálisan elfogyasztottunk. Már volt pénzünk televízióra, ezért aztán bejglit majszolva ültünk a fenyő és narancsillatú melegben a szórakoztató műsorok előtt.
De továbbra sem tudtam ki hozza a fát és kitől kapunk ajándékot, hiszen annyi mindent lehetett hallani, és ezek a narratívák cseppet sem voltak szinkronban egymással. Megtanultunk együtt élni az általános zűrzavarral.
Aztán elteltek évtizedek és mi is, mint a szüleink akkortájt, megpróbáljuk jószándékkal átszőve kiépíteni a kis varázshalmazt, ami szebbé és elviselhetővé teszi ezt az alapjaiban szép, de sokszor nagyon rideg világot. Az egész napi főzés, rohangálás és fafaragás után fáradtan nekiállunk csomagolni és díszíteni, lábujjhegyen kifaragni a csúcsdísz helyét, hogy aztán (nálunk másnap reggel) a csengőszó után benyitva a nappaliba előre engedjük a legkisebbeket, akik kikerekedett szemmel, némán nézik a ragyogó fát és csillagszórót. Ezután pedig hosszan bontogatjuk az ajándékokat, kipróbálunk minden játékot és gyönyörködünk az önfeledt boldogságukban.
Nekem ez a karácsony.