Derzsi Jánost számtalan remek magyar filmből ismerheti a hazai közönség, nemrég Grúziában egy amerikai filmrendezővel, Anthony Luceróval forgatott. A bohóc (The Clown) munkacímet viselő film várhatóan 2017-ben kerül bemutatásra. A két hónapos munkafolyamatról beszélgettünk Derzsi Jánossal.

Hogy talált rád a film rendezője, Anthony Lucero?

D. J.: Anthony és a film producere, Thor Halvorssen régóta követik a pályámat, több mint nyolcvan filmem látták, még az első mozimat, a Rosszembereket is ismerik, ami engem igencsak meglepett. Anthonynak régi vágya volt, hogy velem dolgozhasson. Most érezte elérkezettnek a pillanatot, hogy felkérjen, úgy gondolta, hogy velem szeretné eljátszatni a film főszereplőjét, a vándorcirkusz-igazgatót. Felhívott telefonon, de először nem akartam vállalni. Aztán tavasszal, amikor egyik napról a másikra Fehérvárra repült Los Angelesből, hogy megnézzen a Száll a kakukk fészkére című előadásban, meggyőződtem, hogy komolyak a szándékai. A gyerekeimnek is köszönhetem, hogy végül igent mondtam, nagyon ösztönöztek.  

Mitől tartottál?

D. J.: A kamerától nem ijedek meg, a rendezőkre pedig mindig kíváncsi vagyok, de nem beszélek angolul, így attól tartottam, hogy a nyelvi korlátok gátat szabnak majd a közös munkának. Szerencsére gördülékenyen ment minden, a gyerekeim is velem voltak, tolmácsoltak, aztán egy idő után belejöttem én is. A grúzokkal például oroszul beszéltem, pedig utoljára elemi iskolában tanultam oroszt, mégis egész jól tudtam társalogni.

Miről szól a történet?

D. J.: A film munkacíme: A bohóc. Egy vándorcirkusz mindennapjait mutatja be. A rendező Szerbiából megvásárolt egy komplett cirkuszt, amelynek a munkatársaival dolgoztunk együtt mi, színészek, akik a főbb szerepeket játszottuk. A világ különböző pontjairól érkeztünk, soknemzetiségű csapat állt össze, voltak amerikaiak, szerbek, norvégok, grúzok. A lányom is játszik a filmben, a fiam pedig végigfotózta a munkafolyamatot, amiből a tervek szerint kiállítás nyílik.

A történet szerint a Bohóc beleszeret az egyik fiatal lányba, a feleségét elhagyja, és elmegy a lánnyal. A feleségével közös kislány a Bohóc gondjaira marad. Közben a cirkusz mindennapjaiba nyerünk betekintést, megmutatja a belső viszonyokat, szerepköröket, és hogy miként működik ez a mikrotársadalom a nagy egészben.

Derzsi János, Dato Chedia, Derzsi Borbála

Mesélsz arról, hogy milyen volt a munkafolyamat?

D. J.: Több helyen megfordultunk a stábbal, valódi cirkuszként működtünk, vándoroltunk, felhúztuk a sátrat, felléptünk, aztán továbbálltunk. A cirkusz a főváros, Tbilisi és környékén mozgott. Pár napig Rustaviban, egy panelvárosban állították fel a sátrat és a karavánt. Szürreális volt az egész. De forgattunk Batumiban is, a Fekete-tenger partján. Nagy hagyománya van Grúziában a cirkusznak, hatalmas érdeklődés vett körül minket. Ezeket a fellépéseket rögzítették.

A legtöbbet én beszélek a filmben, mivel nem tudok angolul, a lányom lefordította nekem a szövegem, leírta fonetikusan, én megtanultam; a fiam pedig segített memorizálni. Nagyon sokat kellett gyakorolnom, mivel az angol mellett beszélek oroszul, grúzul és magyarul éneklek.

Plusz hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy a rendező és a kollégák úgy kezeltek, mint egy filmsztárt. Nyilván viszonoztam a tiszteletet és megbecsülést.

Mit kért tőled a rendező a szereped illetően? Milyen volt a színészvezetése?

D. J.: Azt akarta látni, hogy ez a cirkusz az életem. Mindent rám bízott, ami nagyon megtisztelő, ugyanakkor nagyon nehéz. Elmondta, mi az alapszituáció, azon belül szabadon mozoghattam. A többieket tűpontosan irányította, az én esetemben az összes hogyan rám volt bízva. A létezés volt a legfontosabb, miközben az alapszándékok és irányok meg voltak határozva. A filmben alapvetően a cirkuszi jelenléteken lesz a hangsúly, nem a cselekményen.

Te hogy gondolkodtál a figurádról?

D. J.: Olyan embernek láttam, aki szereti a csoportját, a társulatát, ugyanakkor időnként, ha a helyzet megkívánja, megszidja őket.

Milyen volt a csapat?

D. J.: Hamar összeszoktunk, gördülékenyen ment az együttműködés. A rendező kiváló érzékkel tartott össze bennünket közös beszélgetésekkel, étkezésekkel, egyáltalán nem volt széthúzás. Nekem mindig ott kellett lennem mellette, mivel én voltam a cirkuszigazgató. Esténként sokat beszélgettünk a filmjeimről, érdekelte őket a magyar rendezők és filmek helyzete, hogyanjai.

Anthony több évig dolgozott a forgatókönyvön, majd a helyszínen az emberek állapotának függvényében átalakította, újraírta. A lényege megmaradt, csak más jelenléteket kívánt meg egy-egy helyzet. Egyik este mondta nekem, hogy ő eredetileg költő, és rájött, hogy amit írt, abban több a költészet, itt viszont a nyers valóságnak kell költészetté válnia, nem az írásnak. Ez lényeges meglátása volt, és én ezt nagyon díjaztam, mert kevés rendező ismeri be magának az ilyesmit, és képes elindulni egy másik úton. Ez nagyszerű emberi gesztus.

Mi volt a legkedvesebb pillanatod a forgatás alatt?

D. J.: Mindenki, aki fellépett, naponta több órát gyakorolt, és akkor is, amikor pihentetni kellett az ízületeket, ezek a gyakorlatok átmentek pótcselekvésbe. Amikor a cirkusz belső életéhez életképeket forgattunk, ezeket a gyakorlásokat felvette. Engem kiültetett egyszer az öltözőbuszom elé, hogy figyeljem, ahogy zsizseg a nép. Néztem őket, és az egyik cirkuszi kiskutya odaszaladt hozzám, az ölembe ült, és nem volt hajlandó távozni. Senki nem tudta elcsalogatni tőlem. Annyira szép volt számomra ez a jelenet, ami így, spontán alakult ki. Amúgy nagyon sokat improvizáltunk, de céltudatosan.

Kifejezetten jó tapasztalat volt találkozni egy ilyen világgal. Annak különösen örülök, hogy nagyon szeretné, ha a következő mozijában is együtt dolgozhatnánk.

A fotókat Derzsi János fia, Derzsi Mátyás készítette, akinek szintén nagyon különleges élmény volt a Grúziában töltött két hónap: „Nagyon családias volt a forgatás. Bár amerikai filmről van szó, egyáltalán nem a hollywoodi filmkészítésről kialakított sztereotípiák jellemezték. Anthony, a rendező, létrehozott egy igazi vándorcirkuszt. Minden héten volt legalább két show, a környékbeli emberek töltötték meg a nézőteret, én is beültem közéjük többször, nem volt stúdióhangulat, semmi statisztaérzet. A forgatásokra jellemző volt a jó értelemben vett káosz. Például volt egy jelenet egy apró lakókocsiban. Ebben a pici helyiségben egyszerre beszélt a rendező az asszisztensével angolul, az operatőr a focus pullerrel románul, az egyik színész oroszul, a felvételvezető pedig az ajtóban üvöltött grúzul. Mi pedig csak mosolyogtunk apámmal és beszálltunk magyarul.”

A film rendezője: Anthony Lucero, operatőr: Marius Panduru.