A Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának másodéves színészhallgatói számára február elején több sikeres vizsgával zárult a félév. A színházunkban gyakorlati képzésben részesülő hallgatók művészibeszéd-tanárát, társulatunk tagját, Egyed Attilát kérdeztük a művészi beszéd technikáiról, módszereiről, az elmúlt és következő félév célkitűzéseiről.

Mit foglal magába a művészi beszéd tantárgy?

E. A.: A művészi beszéd azt jelenti, hogy úgy beszélni tisztán, a magyar nyelv szabályainak megfelelően, helyesen hangsúlyozva, hogy legyen mögöttese, azaz tartalma. Tartalom alatt azt értem, hogy a szöveg lehetséges mondanivalóját úgy kell közvetíteni, hogy azt érthetővé és pontossá tegyük. Ez szövegelemzést és -értelmezést is magába foglal. Mindehhez pedig a beszéd tisztaságára irányuló tantárgy, a beszédtechnika az eszköz.

Az első évnek mi volt a célkitűzése? Honnan indultatok?

E. A.: Az első év első félévében reformkori szövegekkel foglalkoztunk. Olyan szövegek érdekeltek, amelyekhez érzelmileg lehet kötődni, a fiúknak férfias, a lányoknak nőies műveket válogattam. A lányok jó néhányan Szendrey Júlia naplójából mondtak részleteket, a fiúk pedig Kölcsey Berzsenyiről írott kritikájából részletet, ezenkívül foglalkoztunk még az aradi vértanúk búcsúleveleivel, Tompa Aranyhoz írott leveleivel, Mikszáth humorról szóló írásával és Teleki László Haynauhoz írott levelével. Ezek rövidebb szövegek voltak, hogy átlátható és értelmezhető legyen számukra.  Az volt a cél, hogy a szöveg gondolatiságát megértsék és a rendkívül bonyolult nyelvezet ellenére hitelesen megelevenítsék. A második félévben Bálint György-esszékkel foglalkoztunk, ugyanez volt a feladat, csak nagyobb terjedelmű művekkel. Mindegyik esszé egy-egy nagyobb lélegzetű gondolatot jár körül rengeteg mellékszállal, ezeket kellett összefogni és az ívét szépen felépíteni. Így jutottunk el a másodév első félévéhez, ahol az volt a feladat, hogy a gondolatokat, képeket verses formában jelenítsék meg, ezért Arany János Toldiját választottuk, ami gyönyörű feladat volt. A nehézséget a szövevényes történetmesélés, az archaikus megfogalmazás jelentette, meg kellett barátkozni a nyelvezetével, rá kellett érezni a dupla mássalhangzók és a gyönyörű hosszú magánhangzók szépségére. A másodév második félévében meg kell tanulniuk még rövidebben, még sűrűbben fogalmazni, ezért most Arany-balladákkal fogunk dolgozni.

Milyen technikákkal, módszerekkel dolgoztatok?

E. A.: Az elmúlt félévben, a Toldinál arra figyeltem, hogy lehetőleg mindenkinek olyan részeket válasszak, amelyek amellett, hogy nagyjából azonos hosszúságúak, dramaturgiailag kellően sokszínűek és megfelelően tagoltak legyenek, illetve a diákok személyiségéhez is passzoljanak. Mindemellett azt is szem előtt kellett tartanom, hogy mi az, amiből tanulhatnak, és számukra kihívás. Például, ha valaki zárkózottabb, próbáltam olyan szövegrészt választani, ami szélesebb, játékosabb, nagyobb amplitúdójú, több szereplőt megszólaltat. Ha valaki könnyed, laza, próbáltam olyan éneket adni neki, ami zártabb, bensőségesebb, tépelődősebb. A munka úgy kezdődött, hogy miután mindenki megkapta a szövegét, megpróbáltuk tisztességesen felolvasni, megtalálni azt, hogy a gondolatok hogyan épülnek fel, hogy az éneknek legyen eleje, közepe, vége, plusz a nagy egészbe hogyan tud belekapcsolódni. Rendkívül nehéz dolog, mert az ember azt hiszi, tisztán beszél, de azért hónapok mentek el azzal, hogy minden egyes olvasásnál fel kell hívni a figyelmüket a hosszú magánhangzókra, arra, hogyan kell egy sort kiejteni, hogy az kizengjen, és mennyi idő után lehet elkezdeni a következő sort, ugyanakkor mindennek hogyan lesz önálló ritmusa. És akkor eljutunk arra a pontra, ahol mindez összeomlik, mert meg kell tanulni és ki kell állni a színpadra, ilyenkor zavarában mindenre tud figyelni az ember, csak éppen arra nem, amit addig megtanult. Emiatt arra biztattam őket, hogy minél hamarabb memorizálják a szöveget, hogy ezen a sokkon minél előbb essünk túl. Amikor már jól tudták a szöveget, elkezdtük összekapcsolni az énekeket. Fontos tapasztalás volt számukra, hogy ki mit csinál jól vagy rosszul, hogy hogyan kell és lehet egymásra hangolódni, összhangot kialakítani, és ennek a munkának az eredményeképpen hogyan születik meg a mű.

Egész nyáron azon gondolkodtam, hogyan kell 2017-ben elmondani a Toldit, és úgy jöttem vissza ősszel, hogy nem tudom, de van egy ötletem: ne hagyományt őrizzünk a szó rosszabb értelmében, hanem kortárs versként kezelve mint egy történetet meséljük el, bízzunk Arany Jánosban, és meg fog születni a szépsége. Az a tapasztalatom verses műfaj esetében, hogy ha valaki kiáll a színpadra, akkor akarva-akaratlanul elkezd szavalni, és szerintem az nem jó 2017-ben, hogy belebámulunk a vakvilágba és elkezdünk emelkedett hangon beszélni. A néző arra kíváncsi, hogy ki mit mond és miért, ezért kapcsolatot kell teremteni vele. Azt találtam ki, hogy üljenek le egy nagy körbe és egymásnak meséljék el a történetet. És a diákok elkezdték jól érezni magukat ebben a történetmesélésben. A vizsgán a közönség is a körben ült, nekik és egymásnak mondták a szöveget. A végén idősebb kollégák meghatódva jöttek oda hozzánk és köszönték meg az élményt, amitől meg mi hatódtunk meg.

Végül csak megfogalmaztad, hogyan lehet elmondani a Toldit 2017-ben.

E. A.: Ha az ember valamin sokat morfondírozik, akkor, ha nem is jön rá a megoldásra, de sok mindent kizár, és ez már nagy segítség ahhoz, hogy egyáltalán valamerre elinduljon.

Mikor mondható eredményesnek egy művészibeszéd-vizsga?

E. A.: A művészibeszéd-vizsga nem színészmesterség-vizsga, tehát nekem nem az a feladatom, hogy önálló előadásokat hozzak létre. Egyénenként egyre kristálytisztábban beszélő, színészileg nyiladozó, pontosan fogalmazó, boldog, „nagy szemű” embereket akarok látni. Az első órán azt mondtam nekik, hogy az a vágyam, hogy öt év múlva bátor, kíváncsi színészek legyenek, akik nem ijednek meg a színpadtól és egy idegen szövegtől, hanem tudják értelmezni azt, lesz elképzelésük, hogyan kezdjenek hozzá. És mivel mindenki máshonnan indult, egyéni feladatokkal kell foglalkoznom, a diákok egyéni igényeikkel, hiszen az a cél, hogy mindenki a saját útján tudjon minél nagyobbat haladni.  

A színészmesterség-órákkal hogy tudtok közösen együtt dolgozni?

E. A.: Az hasznos, ha ez a két tantárgy párhuzamosan tud haladni, és folyamatosan kiegészítik egymást, ha a hallgató az egyik tantárgyban tett felfedezéseit a másikban tudja hasznosítani. Tudni kell, hogy a színészmesterség tanulás szempontjából egy végeláthatatlan folyamat, én huszonöt éve vagyok a pályán, és még mindig tanulok. Az ő tudatukban ér össze, hogyan hat az egyik a másikra. Cserhalmi Gyurival az egyik főpróbán néztük őket, és óriási bizonyítékot láttunk arra, hogy ha az ember a szöveget tisztességesen elmondja, csak kristálytisztán, minden egyes rátét nélkül, akkor az megszületik a nézőben. Innentől kezdve, ami egyszerűen csak egy hétköznapi beszédnek tűnik a nézőtérről, az már mesterséggé válik, szakmai tudást igényel, azaz komoly színészi feladat.

Nagyon sokat mondogattam nekik, hogy ne előadjanak, ne csináljanak figurákat, hanem a pontos gondolatokra törekedjenek. Ekkor a gyerekek megkérdezték, „hol van ebben a színészet?”, amire azt válaszoltam, hogy ez a legnehezebb: értelmezd a szöveget, hozz egy döntést és azt vállald. Sokkal egyszerűbb bebújni egy választott figura mögé és jópofán előadni valamit, mint egy koncentrált, tiszta állapotot sugározni.

Te kiket tartasz mestereidnek?

E. A.: Az elmúlt huszonöt évben, azoknál a színházaknál, ahol dolgoztam, mindig volt valaki, akitől nagyon sokat tanultam, és az az érdekes, hogy nem mindig a vezető színészek közül. A Budapesti Kamaraszínházban kezdtem, ott voltam 1993-tól 1996-ig, ahol Derzsi János élete első rendezését csinálta, engem meghívott, mert előtte megismerkedtünk egy forgatáson. A Kamaraszínházban együtt dolgozhattam Koós Olgával, Tímár Évával, Gálffi Lászlóval, Vári Évával, Kóti Kati nénivel, akitől rengeteg mindent lestem el. Hetvenvalahányszor eljátszottam az Indul a bakterházat Kölgyesi Gyuri bácsival. Reviczky Gábor mint vendégszínész volt benne, és én hetvenvalahányszor végignéztem a takarásból, hogy hogyan épít fel egy poént és hogy süti el. Ezután elkerültem Kecskemétre, ahol egy nagyon fiatal társulat dolgozott, aminek oszlopos tagja volt Illyés Róbert, aki mint ember és mint színész is nagyon komoly példakép volt számomra. Aztán jött Nyíregyháza, ahol a színház akkor csúcskorszakát élte, Gazsó Gyurival, Varjú Olgával, Horváth László Attilával játszhattam együtt. Tatabányán Novák Eszter rendezőtől, Margitai Ágitól és Tóth Ilditől tanultam nagyon sokat. Ildi esetében az a lenyűgöző számomra, ahogy létezik a világban, következetes, ki mer állni a véleménye mellett mind a színházban, mind a hétköznapi dolgokban, amilyen türelemmel és alázattal dolgozik, az szerintem példaértékű. Cserhalmi Gyurira már kölyökként felnéztem. Szeretem és tisztelem Derzsi Jani bölcs agyát. Amikor valamiről bátran, magabiztosan kijelentek valamit, akkor Jani egy pontos meglátással porba tudja zúzni – és sajnos igaza szokott lenni.  Gáspár Sanyival fontos előadásunk volt Az arany ára a Bárka Színházban 2007-ben, de már előtte is forgattunk együtt, amit nagyon szerettem. Ők nemcsak kitűnő színészek, hanem nagyon jó emberek is.