Kerkay Rita ma ünnepli 30. születésnapját, ez alkalomból készítettünk vele interjút. Isten éltesse sokáig, boldog szülinapot kívánunk!
Az utóbbi időben sok fiataloknak, gyerekeknek szóló programban segédkezel, János vitéz-adaptációtól a Versünnepig. Ez valamiféle új irány az életedben?
K. R.: Egyszer adódott a lehetőség, és gondoltam, miért ne. Nagyon pozitív élmény együtt dolgozni gyerekekkel, sokat tanulok tőlük. Ha megyek reggel az Arany János iskolásokhoz próbálni, akikkel a mentorprogram révén kerültem kapcsolatba, akkor azt érzem, egy jó napnak nézek elébe. Hihetetlenül feltöltenek. Sokat kaptam azoktól a gyerekektől is, akiket a Versünnep során mentoráltam. Megismerhettem, hogy egy nálam sokkal fiatalabb ember hogy gondolkozik egy szövegről, hogy értelmezi, miért fontos neki. És az én feladatom ezt a gondolatot erősíteni bennük.
Még főiskolás korodban mondtad egy interjúban a társulati életről, hogy „lakva ismerszik meg az ember”. Hogy érzed itt magad, milyennek ismerted meg ezt a társulatot?
K. R.: Nagyon megszerettem ezeket az embereket. Hálás lehetek nekik, nem csak a munka kapcsán: szép és kevésbé szép pillanatokban is mellettem álltak sokan, átsegítettek a nehézségeken. Őszintén mondhatom, több nagyon jó barátra találtam itt az elmúlt pár évben. A munkánk úgy tud igaz lenni, ha mindenki belerakja a maga részét. Itt nincs olyan, hogy te egymagad valamit megcsinálsz, a többiek gondolatával, érzelmeivel, energiájával együtt lesz érvényes.
Ha visszatekintesz a pályád legelejére, mi az, amiben a legtöbbet fejlődtél, akár színészként, akár magánemberként?
K. R.: Rájöttem, hogy nem olyan nagy ügy ez az egész! Megtanultam kevesebbet stresszelni, inkább meglátni az egészben a játékosságot. Azt hiszem, akkor szerettem meg ezt a szakmát, amikor rájöttem, hogy a harmadik figyelmeztetőnél már nem reménykedek abban, hogy elmarad az előadás. Ezt a szakmát szerintem a legjobb értelembe véve „mellesleg” lehet csinálni. Ha a „színésznőség” mellett nem lenne valódi életem, valódi kapcsolatokkal, sok más tevékenység, amivel foglalkozhatok, agyonnyomna a félelem a kudarctól. Rájöttem, hogy sokkal jobban tudok a szerepeimre is koncentrálni, ha a figyelmem megosztom.
Milyen szerepe van az életedben a festésnek?
K. R.: Egyszer csak kedvem lett ehhez, és elkezdtem csinálni. Most nincs kedvem, így most nem csinálom. Nem volt egy nagy végleges elhatározás, hogy akkor „én mostantól festek”, hanem csináltam néhány képet, és ennek az lett az eredménye, hogy kikerültek egy falra.
Ebben a tevékenységedben tudsz felfedezni valamilyen folyamatosságot, változást?
K. R.: Ahogy változott éppen az életem vagy a magánéletem, úgy változtak a képek is. Például az elején minden képemen repültek az emberek, aztán elkezdtek „hozzátapadni a földhöz”.
Most ünnepled a harmincadik születésnapod, azt mondják, ez a legszebb kor egy nő életében. Mérföldkőnek tekinted?
K. R.: Egyrészt örülök, hogy a tesómnak is most van a szülinapja, mert így kisebb a teher, szóval nem tűnik nagy ügynek, hogy harminc lettem! Jó most itt tartani, ahol tartok. Mivel meg is éltem ezt a harminc évet az életemből, egyáltalán nem érzem, hogy kihagytam volna valamit. Kitöltöttem ezeket az éveket, nincs olyan érzésem, hogy „jaj, de elröpült az idő”. Ezelőtt is voltak, remélem, hogy ezután is lesznek szép időszakok.
Van olyan karakter vagy karaktertípus, amit még nem volt lehetőséged eljátszani, de szeretnél?
K. R.: A főiskolán csináltunk több Sarah Kane-darabot, nagyon szívesen eljátszanék bármelyik darabjából egy szerepet. Konkrét karaktert nem tudnék mondani. Derzsi János szokta mondani, hogy csináljuk meg az Üvegcipőt.
Van bármilyen hatása annak az életedre, hogy fehérvári lány vagy, itt élsz és itt is játszol?
K. R.: Az a hatása az életemre, hogy ameddig eljövök otthonról, addig nagyon sok kedves ismerőssel találkozom. Örülök neki, hogy azok az emberek, akiket gyerekkoromban megismertem, azokkal akár napi szinten is összefuthatok. Egy nagyon helyes lakóközösség van ott, ahol lakom, jó érzés ott kutyát sétáltatni, beszélgetni velük. Szerintem fontos, hogy mielőtt az ember bejön dolgozni, vagy éppen mikor hazamegy, akkor kapjon pár kedves szót. Jó érzés, mikor eljönnek megnézni régi tanáraim, osztálytársaim − például egyszer megleptek azzal, hogy beültek egy előadásra. Jó érzés az is, hogy haza tudok menni, és ott a családom. Remélem, hogy ha egy ismerősöm beül egy előadásra, akkor nem csalódik, hanem olyat kap tőlem, amit értékel és tetszik neki.
Mik a közeli céljaid?
K. R.: A legközelebbi az, hogy jól sikerüljön a darab az iskolásokkal. Aztán egy picit hosszabb távon az, hogy az Európa, édes házam bemutatója is sikeresen le tudjon zajlani.