Már debreceni bölcsészkaros hallgatóként különleges eseményeket szervezett diákoknak, aztán a színházi világ vonzotta magához, nemrég pedig Pro Theatro Civitatis Albae Regalis díjat vehetett át fehérvári munkássága elismeréseként. Matuz Jánossal beszélgettünk.

Hogy élted meg a Pro Theatro-díjátadót, és mit jelent számodra ez az elismerés?

M. J.: Félelemmel. Készültem, mert az ember ilyenkor szokott szólni néhány szót, aztán rájöttem, csak közhelyeket tudnék mondani, úgyhogy fölmentem a színpadra, átvettem a díjat és leiszkoltam. Az elismerés sokat jelent, mert úgy látom, hogy Fehérváron tisztelet és szeretet övezi a városi díjakat. Engem utólag rengetegen felhívtak, üzentek, az utcán megállítottak, és elkezdtem jól megélni azt, hogy önmagában egy díj mit jelent.

Dr. Cser-Palkovics András polgármester úr laudációjában kiemelte a fiatalokkal való közös munkádat. Ez milyen régre nyúlik vissza? Mikor és miért érezted úgy, hogy szeretnél iskolásokkal foglalkozni?

M. J.: Debreceni bölcsészkaros hallgatóként, mint leendő pedagógus, rengeteget táboroztattam a diákokat, különleges eseményeket szerveztem nekik, velük. Alsósokkal és középiskolásokkal egyaránt tudok dolgozni, szerintem mindenkihez megtaláltam az együttműködéshez szükséges kulcsot. Az, hogy utóbb a színházra épülve, a színház eszmerendszerével, formanyelvével, összművészeti jellegével magasabb szinten művelem, az nekem most különleges élmény.

Fehérváron hogyan kezdődött el ez a munka?

M. J.: 2012-ben, amikor ide kerültem, az összes iskolát végigjártam, és bejelentkeztem, hogy „Jó napot kívánok, Matuz János vagyok, a Vörösmarty Színházban dolgozom, és szeretnék együttműködést keresni az iskolákkal.” Csodálkozva fogadtak, nem volt ennek a fajta konkrét közeledésnek nagy hagyománya, először nem is tudtak mit kezdeni azzal, mit szeretnék.

És mit szerettél volna?

M. J.: Együttműködést, mandátumot, támogatást. Az első nagy iskolai programnál, ez volt a Bojtárból tündérkirály, tartottak a tanárok attól a fajta közös munkától, amelynek során egy színdarabot felaprózva játsszanak profi körülmények között: voltak korábban rossz élményeik az ilyen fajta „együttműködéssel” kapcsolatban, hogy a végén mégis magukra maradnak. Amikor a bemutató előtt két héttel elkezdtem a kooperációs megbeszéléseket és a rendezvény technikai kiszolgálásának megvalósítását a tárvezetőkkel, akkor kezdték elhinni, hogy tényleg segíteni fogjuk őket. Elkezdték megérteni, hogy a színház minden formájában egy szolgálat. A program sikerrel járt, így elkezdődött egy érési folyamat, az ebből fakadó energiák az igazgatói irodákig is eljutottak, és az iskolavezetés évről évre támogatja ezt a megmozdulást.

Ebből a programból született a két pelikános előadás is.

M. J.: Igen, a János vitézből készült Bojtárból tündérkirály és a Csongor és Tündéből készült Tündérhon vándorai állnak a diákprogram csúcsán, amelyeket középiskolás diákokkal hoztam létre. Az országban sehol nem lett volna erre lehetőség, hogy a meghirdetett bérletrendszerben a diákok 30−40-szer bemutathassák az előadásukat. Ennek nem is színművészeti szempontból volt jelentősége, hanem abban a bátorításban volt a lényeg, ahogy az egyes iskolai önkéntes színjátszó körök tanárai beültek egy előadásra és látták, mi mindent el lehet érni egy átlagos diákkal.

Ezeket az előadásokat megelőzte két saját darabod színrevitele, erről mesélj, kérlek.

M. J.: A Kincsek szigete volt az első, amit kifejezetten azért írtam Faragó Béla zenéjére, hogy egy modern hangvételű utazós darabot hozzunk létre, a Momo régi szerelem, az a meseirodalom Hamletje. Világéletemben az avantgárddal foglalkoztam, abból írtam a diplomamunkámat, abból doktoráltam, azt kutattam, a színház határterületeit vizsgáltam, és mindez beletorkollt abba, hogy mesedarabokat hozzak létre és középiskolás ifjúsági programokat szervezzek. Ez nem ellentmondás – inkább egy út szerves folytatása.

Mi alapján válogattad ki a pelikános előadásaidhoz a szereplőidet?

M. J.: A nagyszínpadi, sok iskolát megmozgató előadások egy gigantikus castingnak is tekinthetők. Az első évben, a Bojtárból tündérkirály során alakult ki az a törzsgárda, akikkel majdnem három évig tudtam együtt dolgozni, velük csináltam mindenféle egyéb iskolai rendezvényt is. Annyira megszoktam körülöttük lenni, hogy azon kaptam magam, tulajdonképpen velük csinálok színházat, és nagyon jó velük színházat csinálni.

Mi volt a fő célpont a pelikános előadásoknál: a csapatépítés, a darab színrevitele?

M. J.: Én kifejezetten nem építek csapatot, hagyom, hogy a csapat épüljön. Mivel ők mondták, kijelenthetem, hogy vasszigorral fogom őket, az a nexus, ami a próbafolyamatok alatt zajlik, semmiben nem különbözik attól, amit egy nagyszínházi munka megkövetel. Azt gondolom, hogy életük nyiladozó periódusában nagyon jó iskola, ha megtapasztalják azt, hogy a mederbe szorított létezésben komoly szakmai lehetőség rejlik.

Milyen a jó színházi forgatókönyv?

M. J.: Pimasz, kísérletező, lendületes, szellemes, titokzatos, kegyetlen, kemény, vonzó és a legmélyebb rétegében maga az irtózat.

Mi volt a legnagyobb kihívás a városi ünnepi rendezvények (március 15-e, október 23-a) esetében?

M. J.: Van egy belső érzésem ezekkel a diákokkal létrehozott városi ünnepi alkalmakkal kapcsolatban, és ez az érzés nem sokban különbözik azoktól a jelzőktől, amiket felsoroltam az előbb. Egy árnyalt és bonyolult létezés elemeit próbálom felépíteni ezekben az ünnepi forgatókönyvekben: hamar elkészülnek, és nagyon ritkán szoktam változtatni a szövegükön, a struktúrájukon és az alapelemeiken pedig egyáltalán nem. Mindig van benne valami kísérletező, újszerű, kockázatos. Ezekkel a rendezvényekkel igyekszem mindent kockára tenni, és ezért is nagy élmény nekem, ha a végén be tudjuk húzni a jogos és megérdemelt elismerést, mert nem biztonsági köröket futottunk le. Az idei október 23-i szereplőgárda 200 fős, nagyon sokféle művészeti ágat vonok be, rengeteg zenét használok, különleges effektet, egyedi lesz, meghökkentő és emlékezetes. A március 15-ével az a helyzet, mint a szentek életrajzával, az elviekben egy lezárt, kanonizált történet, pontosan kialakultak a figurák, a rendszerek, a struktúrák, megvan az a közmegegyezés, amit egy ilyen ünnepnél nem szabad felrúgni, megkerülni viszont meg lehet. Én ezekkel a rendezvényekkel finoman, kellő tisztelettel, de felbontom a kánon pecsétjét, és bele-belefirkálok a „könyvbe”, utána megint szépen visszapecsételem. Az új pecsét az egyes rendezvények végén mintha színesebb, nagyobb, dúsabb és emlékezetesebb lenne, mint korábban.  

Fikcióra épül, amit bele-belefirkálsz?

M. J.: Ez olyan, mint a Jurassic parkban az őshüllők, két létező DNS közötti űrt egy béka-DNS-sel pótolom. A mimikri lényege pontosan ez, hogy költesz-e hozzá olyan történetet a valóságos eseményekhez, ami úgy is történhetett.

Október egy nem letisztult esemény még, élnek a szemtanúk, egy másfajta érzékenységgel kell számot vetni, de mindkettő egy tőről fakad: próbálom az ünnepnek a merev, lezárult és kicsit bemerevedett rendszerét lebontani és a helyére új, friss, fiatalos, a mai fiatalokat megszólító, karcosabb anyagokat tenni, hogy a végén mégiscsak eljussunk egyfajta ünnepi apoteózishoz. Hogy ünnepi hangulatba kell kerülni, az fontos. A kérdés számomra az, hogy ezt hogyan teszi az ember.

Az Atlantisz-programról mesélj kicsit, mit foglal magába, és miért ez a neve?

M. J.: A Szolnoki Szigligeti Színházban találtam ki a kétezres évek elején, amikor egyáltalán nem volt még divat arról beszélni, hogy a 8 és 18 év közti generációról nagyon keveset tudunk. Azt vizionáltam, hogy a 10 és 18 év közötti ifjúság kincs, és ha színházpedagógiai szempontból nem foglalkozunk velük, akkor a színház számára úgy el tudnak veszni, ahogy elveszett az egykori paradicsom, Atlantisz. A Bojtárból tündérkirály c. előadástól kezdve az iskolai rendhagyó órákig, a városi rendezvényeken át minden az Atlantisz-programhoz tartozik.

Mondhatjuk, hogy nagyon sok sikeres találkozás és előadás van a hátad mögött. De hogy érzed magad Fehérváron úgy általában véve?

M. J.: Két fix dolog van az életemben: legyen velem a családom, és a fürdőkádam abban a városban legyen, ahol dolgozom. Ha ez megvan, akkor rendben vagyok. Fehérváron én ezt most megkaptam, és úgy gondolom, hogy sosem voltam ennél alkalmasabb, azaz inspirálóbb helyen.