Hét éve vezeti a székesfehérvári Vörösmarty Színházat, ahol a bérletesek jelentős része diákként találkozik Esterházy Péter, Murakami Haruki és Madách Imre műveivel. Négy rendező dolgozik a csapatban, Szikora János azt mondja: egymás másságának tiszteletével kordában lehet tartani az alkotói egókat. Tavasszal a később II. János Pálként pápává választott Karol Wojtyła darabját állítja színpadra Penderecki zenéjével, de lesz Trianon-bemutatójuk is. Seres Gerda interjúja.
Második igazgatói ciklusa felénél jár. Miben mérhető a siker, vagy az esetleges kudarc?
A legtriviálisabb a nézőszám: érdekli-e a nézőket, amit csinálunk, vagy nem érdekli. Nem hiszem, hogy ezt figyelmen kívül lehetne hagyni.
Ez a székesfehérvári Vörösmarty Színház esetében egyértelmű tendenciát mutat?
Igen. Az elmúlt hét évben folyamatosan nőtt a bérletesek száma, a hat-hétezertől eljutottunk a tizenhatezerig. Különösen az első években foglalkoztam sokat a statisztikák elemzésével. Bár okosabb nem lettem, azt azonban meg tudom mondani, melyek azok a darabok, amelyek Székesfehérváron át tudnak törni egy bizonyos falat, és melyek azok, amelyekről lepattannak a nézők. Ennek azért van jelentősége, mert ilyentájt kezdjük el rendező barátaimmal tervezni a következő évadot, és a szóba kerülő drámákból az elmúlt évek tapasztalata alapján ki tudom szűrni, mi az, ami biztos nem talál majd érdeklődésre.
Ez elsősorban a darabválasztáson múlik? Nem éppannyira az előadásmódon?
Azt a színházat, amit Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba vagy én csinálunk, szeretik a fehérvári nézők. Kétségtelenül Csaba mozgásnyelve volt az, ami eleinte a legtöbb tartózkodást váltotta ki belőlük. De most például a Chicagoért – ami nem lett volna ilyen jó, ha nem Csaba rendezi – odavan a közönség. Tehát nem a stílusunk az, ami megszűri a nézőket, hanem kifejezetten a darabok. Nekünk hihetetlen szerencsénk van a társulatunkkal. Ez egy annyira összeszokott, jó játékos szellemmel megáldott társaság, hogy nagyon nem nyúlhatunk mellé. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy az elmúlt néhány évben nem volt olyan előadásunk, amely miatt szégyenkeznem kellett volna.
A fehérvári közönségnek játszanak? Naivitás azt képzelni, hogy egy-egy jól sikerült előadás kedvéért akár Budapestről is elmennek a nézők?
Nem. Az első két évben volt egy nagyszerű kezdeményezésünk, amit úgy hívtunk, hogy Vörösmarty járat. Budapestről külön busszal hoztunk közönséget, az előadást követően pedig közös vacsorát tartottunk számukra a színészekkel. Remekül bevált, ám a szervező cég kiszállt a történetből, nekünk pedig túl sok nehézséggel járna ezt egyedül folytatni. De nem adtam fel a reményt.
Hányszor tudnak műsorra tűzni egy-egy előadást?
Ha sikeres, akkor is húsz-huszonöt a plafon. Pedig ezekben a színészekben, alkotókban legalább a duplája van. Mióta együtt vagyunk, ez jelenti számunkra a legnagyobb nehézséget. Hogy miközben a maximumot hajtjuk ki belőlük és önmagunkból is, el kell tudni fogadnunk, hogy ezek a nagyszerű előadások méltatlanul hamar tűnnek el a süllyesztőben. Ugyanakkor nagy érték, hogy a bérleteseink jelentős része diák. A fiatalok megnézik a négyórás Az ember tragédiáját éppúgy, mint a Murakami Haruki különös regényéből készült Kafka a tengerpartont. Visszatérve az eredeti kérdésre, hogy min mérhető a siker, úgy hiszem, a leginkább azon, ha megnézzük, miként jönnek be az emberek a színházba, és miként távoznak. Néha meglesem a nézőket, mikor elmennek egy-egy előadásról, és azt fürkészem, mennyit vittek magukkal, megérintette-e őket.
Négyen rendezték az elmúlt évadban Az ember tragédiáját, a már említett alkotókkal: Bagó Bertalannal, Hargitai Ivánnal és Horváth Csabával. Ez egy jó csapat?
Szerintem igen. Amikor három évvel ezelőtt kiírták az új igazgatói pályázatot, akkor feltettük magunknak a kérdést, hogy vajon van még bennünk ennyi kraft? Egyértelmű volt a válasz. Jól kiegészítjük egymást, pedig sokan jósoltak nagy összeveszéseket.
Mi a titok? Nem szólnak bele egymás munkájába?
A színházban, ahol nagy egók csapnak össze, különösen nehéz megőrizni a békességet. Sokan úgy hiszik, ebben a színészek élen járnak, de szerintem a rendezőket nehéz felülmúlni ezen a téren. Mi vagyunk a valódi primadonnák, csak ravaszabbul csináljuk. Nálunk, azt hiszem, az a helyzet, hogy ez az egó intelligenciával és toleranciával párosul. Komoly bennünk a másik másságának tisztelete, így tudunk együtt maradni.
A tervekben szerepelt egy Tragédia 2, amelynek megírására kortárs alkotókat kértek fel. Mi lett ezzel a projekttel?
Térey János halála miatt egy időre elengedtük. De remélem, hogy a következő évadban megvalósulhat. Márton László, Tasnádi István és Závada Pál mellé most találtuk meg a negyedik írót, de nevét egyelőre még fedje titok. Terveink szerint az előadás 1912-ben, a Titanic elsüllyedésével indul, és korunkig ível, vagy még tovább. Majd meglátjuk.
Lesz kortárs magyar ősbemutató az évadban: Sárosi István Trianonja. Olvasva nem éreztem, hogy színpadra kívánkozna a mű. Tények, állítások, érvek ütköznek egy képzeletbeli tárgyaláson. Hogy lesz ebből izgalmas előadás?
Ez nem hagyományos értelemben vett színdarab. Olyan dráma, amit az élet írt. Csupa tény, tény, tény, amely mögött mégis emberi sorsok, ármánykodások villannak fel. Ahhoz, hogy Trianonból bármit megérthessünk, elengedhetetlen a történelmi tények alapos, elfogulatlan számbavétele. Sárosi István kötetét olvasva magam is megdöbbentem, hogy mennyire felületes a tudásunk, és ebből adódóan az ítélkezésünk is Trianont illetően. Perczel Enikő dramaturggal dolgozunk azon, hogy a háromszáz oldalas regény precízen összegyűjtött tényeire támaszkodva színpadi szöveggé gyúrjuk a történetet. Nem lesz egyszerű, a darabban csaknem százhúsz szerep van, noha ezt csökkentjük, vélhetően a szokásosnál jóval nagyobb apparátussal dolgozunk majd. Kapóra jött a jövőre esedékes százéves évforduló, ám ezt akkor is megcsináltam volna, ha nincs efféle apropó. Történelmünknek ezt a fejezetét nem lehet megkerülni, ki kell beszélni, és ha módom adódik arra, hogy ezt egy elfogulatlan, tárgyilagosságra törekvő szöveggel tegyem, akkor nem fogom elmulasztani.
Három bemutatót tartanak az évadban a Pelikán Fészek névre keresztelt helyen a Városháza mögött. Miért van szükség újabb állandó játszóhelyre?
A Pelikán Fészek az egykori ős-fehérvári színház, ahol megfordult Déryné, Laborfalvi Róza, itt volt színész a fiatal Petőfi Sándor. A helyet az 1960-as években újranyitottak, a ’70-’80-as években volt egy felfutása, amikor kiváló krakkói, New York-i, japán társulatok hoztak ide vendégelőadásokat. Mióta itt dolgozunk, ezt amolyan kis koszfészekként tartotta számon a közönség, és mi sem szerettük különösebben. Én mégis úgy érzem, nem lehet egy ilyen nagy múltú helyet átadni az enyészetnek. Kicsit helyrehozzuk, és rendszeresen játszunk majd itt, zömében merész, kísérletező előadásokat. Hozzáteszem, a nagyszínpadon is kísérletezünk olykor. Komoly bátorság kellett, hogy színre vigyük Márton László Carmenjét Horváth Csaba elgondolásában, vagy hogy a nagyszínpadon mutassuk be Esterházy Péter és Murakami Haruki darabjait. Most az a feladatunk, hogy körültekintően építsük fel a maradék három évet.
Ez már biztosan csupán három év lesz?
Nem, a következő időszak mutatja meg, hogy marad-e bennünk annyi, hogy újra pályázzunk.
Tavasszal az Operaház felkérésére rendez egy különleges darabot az Eiffel Műhelyházban.
Az aranyműves boltja nem opera lesz, sokkal inkább oratórium. Zene és próza váltja majd egymást, a kórusbetéteken kívül nincs is más vokális muzsika a darabban. Karol Józef Wojtyła (a későbbi II. János Pál pápa) fiatalon írta ezt a drámát, személyisége akkor még a spirituális fordulat előtt állt, noha a sorokból kiolvasható egy mélyen istenhívő, a világot is a legmélyebb vallásosság spirituális szenvedélyével szemlélő ember, aki ezen a szemüvegen át tekint a férfi-nő kapcsolatokra is. Korántsem valami bigott, álszent szöveget képzeljen el, a szerző pontosan ismeri a férfit, a nőt, tudja mire képesek együtt, vagy olykor egymás ellen. Attól igazán izgalmas és értékes ez az anyag, hogy az életismeret és az érzékiség párhuzamosan jelenik meg benne. Van egy érdekes alcíme: elmélkedés a házasság szentségéről. Magam is tudok erről egyet s mást, hiszen a negyedik házasságomban élek, van miről gondolkodnom. Zeneként Penderecki korai korszakából származó vonósnégyeseket és vokális anyagokat társítunk a drámához. Szerintem ebben felsejlik az akkori Krakkó értelmiségének gondolkodásmódja, miliője. Életemben nagyon kevésszer adatott meg az a lehetőség, hogy rendezőileg azt ragadhassam meg, ami engem a legjobban izgat, és amihez talán a legjobban értek. Ezt talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy a szellem és az érzékiség különös egyensúlya. Minden olyan anyag, amely engedi, hogy eképp’ nyilvánuljak meg, felemel és szárnyakat ad.
