Ismét különleges előadásnak ad helyet a Pelikán Fészek, ahol film és színház egyszerre születik meg, ahol a magány és kitaszítottság jegyben jár a reménnyel és a fénnyel. A Trafóval közös eladás, az Éhség rendezőjével, Nagy Péter Istvánnal beszélgettünk.  

Miért éppen ezt a darabot választottad, és mi az, ami fontos számodra benne?

Az Octopus és a Cinóber hadművelet után mindenképp szerettem volna egy karakterközpontú anyaggal foglalkozni. Ez egy lélektani regény egy tengődő művészről, akivel az elejétől könnyű volt azonosulni. Az is hamar kiderült, hogy a hamsuni történet elmesélésén túl az anyag kitágítható a személyes valóságunk felé. Ezen keresztül pedig egy rakás engem személyesen frusztráló helyzetről tudunk mesélni. 

Mennyiben "személyes ügy" számodra a darab és az előadás? Te magad érzel hasonló éhséget sikerre, szeretetre, életre?

Rengeteg ponton lehetett hozzá kapcsolódni. Az alkotás bonyolult folyamat, akár a kreatív, akár a praktikus oldalait nézem. És itt épp ez tematizálódik. Olyan helyzeteket próbáltunk jelenetekbe szervezni, ahol meg tudjuk mutatni az alkotói munka fonákságait, akár nevetni is tudunk rajta, de az alkotás kegyetlen  aspektusait is érzékeljük. És nagyon fontossá vált a társadalmi kontextus felvázolása. A hamsuni figurákból indultunk ki, ès belehelyeztük őket a mai világunkba. Ettől a helyzetek sokkal közelebb jöttek, a történet pontos követése miatt mégis létrejön egy színházi hártya. Ennek köszönhetően pedig kívülről is ránézhetünk ezekre az ismerős helyzetekre.

Mi a legnagyobb kihívás számodra ebben a munkában?

Nehéz volt lábon kihordani Pedersen konokságát. Végig árral szemben úszik. Közben egyre jobban megtelik öngyűlölettel, szorong, kompenzál, igazi pszichofizikai tortúrát tol végig. Ebben muszáj volt Domokos Zsolt partnerévé válnom, és önmagamban is megkeresni ès ébren tartani azokat a személyes tapasztalatokat, amik mentén hitelesen tudtam instruálni. Emiatt a próbaidőszak egy részének volt egy bad trip jellege. De azt hiszem, nagy szükségem volt rá, hogy mindez felszínre jöjjön bennem egy előadáson keresztül. Elég bonyolult az előadás technikai háttere, ami viszont a próbaidőszak kilencven százalékában nem állt rendelkezésünkre, így formailag amolyan virtuális próbákat tartottunk. Nagy szerencse, hogy egy jól működő csapatot sikerült összeraknunk Trifonov Dórival, és a végére minden a helyére került. 

Mekkora hangsúlyt kap az előadásban a vizualitás?

Nagyon alapvető szerepe van. Az előadás nagy részében élőfilmet lát a nèző, amivel folyamatosan kommunikál a színházi forma. Vincze Alina az operatőrünk, legnagyobb részt ő vezeti a néző tekintetét. Nincsenek kulisszák, a színészek konstruálnak mindent, amit aztán a kivetített képen kész filmként kap meg a nèző. Ez a konstruáltság azonban nincs elrejtve, olyan az egész tér, mint egy laboratórium, amiben a forma a közös koncentrációból születik.

Milyen előzetes elképzelésekkel, koncepcióval kezdtél bele a munkába?

Korán kialakult, hogy több idősíkot fogunk mozgatni. Hogy szeretnénk kezdeni valamit az író politikai szerepvállalásával, korán megvolt a filmes formanyelv is és a tér alapötlete. Nagyjából két hónapig rakosgattuk az építőkockákat Devich Botonddal ès Sándor Julival, de a szöveg sokat alakult még az olvasópróba után is. A színészek egy részével már dolgoztam korábban, de a többiekel is figyeltünk egymás munkáira, úgyhogy a bizalmi légkör, a kiváncsiság és az alkotói kedv mindenki részéről adott volt az elejétől.

Hamsunnal kapcsolatban kikerülhetetlen kérdés az alkotói és a magánélet közötti határvonal. Hamsunt nácikkal való kapcsolata miatt sokan negligálják, mit gondolsz erről? Az alkotás, a művészet megítélése mennyiben függhet az alkotó nézeteitől, politikai hovatartozásától?

Az előadásban szerencsére sikerül elkerülni az ítélkezést. Inkább egy közös gondolkodásra hívjuk a nézőt. Elhangzanak konkrét dokumentumok, agitációs cikkek, amiket Hamsun írt a háború alatt. Aztán van olyan jelenet is, ahol a szerkesztőségben épp erről vitatkoznak a szereplők. Fontosnak tartottuk, hogy tematizáljuk Hamsunnak ezt az oldalát. Ezek a szövegek és jelenetek árnyalnak, távlati kontextusba helyeznek, olykor fenyegetővé tesznek egy-egy mozzanatot az előadásban. Ugyanakkor az Éhség c. regény, már csak a születési időpontja kapcsán sincs kapcsolatban az idős Hamsun politikai szerepvállalásával. A könyvet 1890-ben adtàk ki, értelmezhetetlen lenne bármilyen fasisztoid ideàt keresni benne. Sőt, ennek épp az ellenkezője igaz- humánus világlátása van és a rettenetes eseményei ellenére a főhős folyton valami reményteli dologba kapaszkodik, mindig meglátja a fényt az árnyékos helyeken is. Az irodalmi értéke pedig elvitathatatlan. Lehet negligálni, de akkor valószínűleg szegényebb lesz a vilàgunk.

 

Ritkán sikerül egy előadásnak két különböző térben is hasonló erővel működni, márpedig ebben az esetben a Trafóban és a Pelikán Fészekben is látható az előadás. Mire számíthatnak a székesfehérvári, és mire a budapesti nézők? Sikerülhet-e - és ha igen, miért és hogyan -, hogy most ne a fenti "papírforma" érvényesüljön?

Igyekeztünk olyan díszletet kitalàlni, ami arányaiban illeszkedik mindkét térhez. Most épp a fehérvári kör előtt vagyunk, szerencsére több napunk lesz, hogy belakjuk a helyet és persze tudtunk előre tervezni, tavaly a Pelikánban csinàltuk Camus Caligulájàt, úgyhogy elég jól ismertük a teret.

Az előadás premierje Székesfehérváron a Pelikán Fészekben lesz 2020. március 11-én 19.00-kor.

További info és jegyrendelés ITT 

Fotók: Éder Vera