Újabb színészóriásunk hagyott itt minket, óriási űrt hagyva maga után. Törőcsik Mari hosszú betegeskedés után, 86 éves korában elhunyt. Emlékét szívünkben őrizzük. Színházunkban legutóbb 2012-ben járt.

Kiállítással és a hajdani Csongor és Tünde előadás címszereplőivel emlékeztek 2012 novemberében 1962. november 7-ére, amikor – közel húsz év után – ismét megnyílt a Vörösmarty Színház. Törőcsik Mari, Bitskey Tibor és Szikora János a találkozó után tovább beszélgetett – vajon miről?

Zsúfolásig megtelt a színház előcsarnoka szerda délután. Egy olyan eseményre emlékeztek, amely az egész város életében hatalmas jelentőséggel bír. 50 évvel ezelőtt, 1962. november 7-én megnyílt a felújított Vörösmarty Színház, amely közel húsz éven keresztül romosan állt a város szívében. Az újjáépítésben maga a város lakossága is példásan részt vett.

A jubileumra Csutiné Schleer Erzsébet és a Városi Levéltár kiállítást állított össze: a Vörösmarty Színház előcsarnokában régi fényképek, iratok, újságcikkek emlékeztetnek az egykori eseményekre. A tárlatot Bobory Zoltán, a Vörösmarty Társaság elnöke, az egykori „Basa utcai fiúk” egyik tagja nyitotta meg, és idézte fel a felújítás időszakát. Környei Elek A Vörösmarty Színház című versét Magony Imre,  a Szabad Színház oszlopos tagja mondta el: a vers 1957. szeptember 15-én jelent meg a Fejér Megyei Hírlapban.

A kiállításmegnyitón az 1962-es nyitóelőadás, a Csongor és Tünde címszereplőit, Törőcsik Marit és Bitskey Tibort is köszönthettük. Majd pódiumbeszélgetésre hívtuk a közönséget: színházunk igazgatója, dr. Szikora János múltról és jelenről, szerepekről és emlékekről kérdezte a művészeket. Törőcsik Mari némi iróniával emlékezett az egykori nyitóelőadásra: „Borzalmas Tünde voltam, ám tudtam, hogy ez a város színházat akar. Minden kulturális intézmény megnyitója nagy öröm számomra”. A művésznő azt is elárulta, hogy egy másik élmény is köti Székesfehérvárhoz: 1976-ban a Déryné, hol van? című filmért Arany Pálma-díjat kapott a Cannes-i filmfesztiválon. A díjátadóról valósággal „beesett” a Vörösmarty Színház színpadára, ugyanis aznap este a Magyar Elektrát játszották a székesfehérvári publikumnak. Törőcsik Marival ellentétben Bitskey Tibor szerette a Csongor és Tündét, ám bevallotta, hogy ezen kívül nem sokra emlékszik az előadásból. Ám sok szerepet, szöveget ma is kívülről tud, és ezt be is bizonyította: a Trisztán-alakításának egy monológját adta elő, amelyet hatalmas tapssal jutalmazott a publikum.

A találkozó után dr. Szikora János kikísérte a művészeket. Az alábbi beszélgetésnek voltak tanúi a színház munkatársai:

Bitskey Tibor (Törőcsik Marihoz): Megyünk? Hogy állsz?

Törőcsik Mari: Jól, mehetünk.

Szikora János: Hadd igya meg az italát! Tudja, Mari, mikor ültünk mi így együtt? A szolnoki színház 50 éves jubileumán.

Törőcsik Mari: Igen…

Bitskey Tibor: Nagyon jól érzem magam a szolnoki színházban! El vagyok ragadtatva.

Szikora János: Mit csinálsz ott, Tibi?

Bitskey Tibor: A Sárga Liliomban fogok játszani, Balázs Péter rendezi. Kis szerep, de nem is vállalok nagyobbat, mert rossz a szemem. Otthon jó fénynél megtanulom a szövegeket, és így megyek már az első próbára. Sajnos romlik a szemem, de kisebb epizódokat azért el tudok játszani.

Törőcsik Mari: Na, akkor menjünk, gyermekeim.

Szikora János: Hat óra van, maradjatok még egy kicsit!

Bitskey Tibor (énekel): Tíz óra múlt, a szívem kigyúlt…

Törőcsik Mari: Tíz óra… Csortos meg Abonyi Géza néha a gatyájukat ráfizették a mókázásokra. Egyszer a Dóm téren játszották az Ember tragédiáját. Épp az Izórával való jelenetnél tartottak, amikor megszólalt a harang. Ding-dong. Abonyi megvárta, míg elhallhat, és azt mondta: „Izóra, tíz óra!”

Bitskey Tibor: Let’s go, let’s go!

Törőcsik Mari: Jól érezem itt magam.

Bitskey Tibor: Na jó, maradhatunk még, csak föltettem a kérdést.

Törőcsik Mari: Ide figyelj, csillagom! Én sehová nem akarok menni. Az egy látszat, hogy én élek. Azért beszélek ennyit, hogy tudják, hogy még vagyok. Például előadás előtt is megállás nélkül beszélek. Na! Az olyan színész, aki előadás előtt azt mondja, hogy a szerepével foglalkozik, az hazudik. Akkor lehet a szereppel foglalkozni, ha a feladat csak annyi, hogy bemenni és közölni: „Méltóságos asszony, meghozták a mosodából a ruhát.”

(nevetés)

Bitskey Tibor: Ha csak a Vígszínházra gondolok… mindenki meghalt, akivel együtt játszottam.

Törőcsik Mari: Hát igen. De… miről is beszélünk? Örülj neki, hogy élsz! Szóval a lényeg az, hogy aki ennél nagyobb drámát játszik, az előadás előtt nem a szereppel foglalkozik. Én? Kergetem a műszakot, le-föl rohangálok, és üvöltöm: Menjünk haza, nincs kedvem játszani! Menjünk már haza!  Hát valahogy csak föl kell dobjam magam! Ez az, amit az Édes Anna óta csinálok. Meséltem már?  Ezt még elmondom, Tibor, és akkor mehetünk.

Bitskey Tibor: Nyugodtan…

Törőcsik Mari: Az Édes Anna… Fábriban az volt a nagyszerű, hogy pontosan ráérzett: nem mindenki lesz ilyen helyzetben gyilkos. Ez nem olyan, amitől gyilkolni kellene. Szóval a forgatás. Gobbi elvágta a csirke nyakát, és aztán: Ennyi! Fél óra átállás! Nekem pedig épp a következő jelenetben kellett rémült tekintettel néznem… Tudtam, hogy fél óra múlva nem fog menni. Rögtön a hangosokhoz rohantam. Betették az akkori divatos slágert (énekel): Ó, miszter Talibán! Én meg nekiálltam, táncoltam, énekeltem, ugráltam, visongtam, fizikailag is felfokozott állapotban kellett lennem, hogy amikor azt mondják: Tessék! Oda nézz!, akkor az jó legyen. Ott és akkor eldöntöttem, hogy egyetlen feladatom van. Egyik pillanatról a másikra az idegrendszeremet abba az állapotba hozni, amit a pillanat megkíván. A színpadon, és ha mint színésznő szerepelek. Magánéletben. Ezt meg tudtam csinálni… Ettől még lehettem rossz is, de megtanultam az idegrendszeremet átállítani. Nagyon nagy dolgokat tanultam én! Nagyon nagy embereket ismertem én!

Bitskey Tibor (énekel): Fáj a szívem, maradj még!

Szikora János: Mari, készítsünk egy közös fényképet!

Törőcsik Mari (Szikora Jánosnak): Nagyon szeretem ám magát!

Az eseményről a Fehérvár Tv is tudósított:

Fotók: szekesfehervar.hu