- A Kék róka az 1920-as, 30-as években játszódik, és több helyen szalonkomédiaként hivatkoznak rá. Ez a műfaji meghatározás megállja így a helyét? Hogyan lehetne meghatározni a darab műfaját?

- Nem is tudom, a szalonkomédia kifejezés nem jutott volna eszembe és komédiának sem nevezném. A kék róka korának egy nagyon jól megírt története. Kicsit hasonlít egy krimihez, de van benne még valami, amit az adott korról megtudunk: hogy milyen viszonyrendszerekben éltek a nők és a férfiak egymás között. Persze lehet rajta nevetni, de ez nem egy hahotázós, térdcsapkodós darab. Inkább azt mondanám, hogy egy enteriőr. Ez a történet csak a saját korában él meg. Nem lehet adaptálni mára, hiszen ma egészen másfajta világrendszer van. Abban a korban egy nőnek, aki érvényesülni akart, nagyon kevés lehetősége volt. Egy viszonylag nem nagy apanázzsal bíró hölgy, aki talán még tehetséges is, kifejezetten szép, hogy juthat előre? Vagy úgy, hogy színésznő lesz, vagy úgy, hogy jól megy férjhez. És ezt ki kell használni! De hát nem mindig ahhoz megyünk férjhez, akit szeretünk. Ez a darab erről szól, erről a szerelmi három-/négyszögről – mert hiszen két nő is van benne. Az egyik már férjes asszony, de nem ahhoz ment férjhez, akihez szeretett volna. Aztán van egy házibarát is, akinek a különössége tulajdonképpen az, hogy úgy viselkedik, mint egy férj. A férj pedig egy kicsit mókás, ő tulajdonképpen nem ezt a feleséget szeretné, hanem egy másikat, róla azonban még nem is tudja, hogy szereti. Tehát szalonkomédiának nem mondanám, inkább egy társadalmi korrajznak nevezném, amin lehet nevetni is, de közben el lehet gondolkodni azon, hogy hogyan is lehet érvényesülni.

- Nem először foglalkozol ezzel az anyaggal, illetve Herczeg Ferencet is sokadik alkalommal fogsz rendezni. Említetted, milyen kiválóan van megírva. Szerinted mi az, ami a legnagyobb erőssége az ő drámáinak, színdarabjainak?

- Igen, leginkább színműnek hívnám, ha lehet ilyen definíciót használni. A Kék róka a maga idejében nem véletlenül volt világsiker. Sokkal érdekesebb dolgok vannak benne, mint amelyek egy egyszerű vígjátékban lennének. Ebben emberi sorsok vannak. Herczeg  olyan rejtetten és ügyesen tudja fűzni a történetet, hogy ha jól játsszuk, jól csináljuk, a darab végére nem is tudjuk megmondani, hogy mi is történt valójában. Mert ugye a nagy kérdés, hogy vajon volt-e Cecile a Török utcában, vagy nem volt. Ha volt is, a szűcsnél volt-e, vagy pedig az aviátornál, akivel lehetősége volt, hogy megcsalja a férjét. De e darab úgy van megírva, hogy mindkettő lehetséges, és ez nagyon izgalmas. Adott egy nő, aki egy kiszolgáltatott, elhanyagolt asszony. Akit szeretne, az nem vele foglalkozik, inkább az intakt, becsületes embert játssza. Közben van szeretője, és azt gondolja, hogy az egy természetes dolog. Ez a XX. század elején a polgári rétegnek egy meglehetősen rendhagyó gondolkodása volt. Az emancipáció, a kulturális forradalmak küszöbén álltunk. Érdekes végiggondolni, hogy abban a korban mit tehetett meg egy férfi, és mit nem tehetett meg egy nő. Épp azért izgat ez a darab, mert ebből a korból nem olvastam mást, ami ezt a kérdéskört ilyen mélyen és komolyan dolgozná fel, kicsit megfricskázva azt a társadalmi réteget is, amelyről szól. Mondhatnám, hogy ez a darab inkább egy szatíra, hiszen lerántja a leplet az akkori kor nagy tabuiról.

- Az első nagy háború után készült ez a mű, amikor nagyon nagy szüksége volt a színháznak, a magyar színjátszásnak egy ilyen darabra, és a források szerint nagyon szerették a nézők. Ez egy nehéz időszak volt, és talán mondható, hogy most is hasonlóban élünk. A Kék róka egy olyan darab, ami a nehezebb időkben tud egy kicsit segíteni az emberek lelkületén?

- Ha azt mondjuk, hogy ez a történet tulajdonképpen nem olyan emberek között játszódik, akiknek a pénz számít elsősorban, akkor igen. Vannak olyan emberek Magyarországon most is, akiknek nem az a legnagyobb problémájuk, hogy van-e pénzük vagy nincs. Itt nem a pénz a kérdés, hanem az emberi viszonylatok. Éppen ezért azt gondolom, hogy tanulságos, hogy ez nem változott azóta sem. 

- Ezt a darabot tíz éve rendezted meg Szegeden. Változott azóta a hozzáállásod ehhez a darabhoz? Ha 10 év után újra visszatérsz valamihez, már máshogy látod, mást emelsz ki belőle? A mű most ráadásul a stúdiószínpad terébe kerül. Emiatt kell-e máshogyan rendezni a darabot?

- Igen. Eleve más térben rendezem. Ott egy nagyszínpadon rendeztem, tehát az egy klasszikus nagyszínházi előadás volt. Ezt egy sokkal szűkebb térbe helyezzük most ebben a stúdióelőadásban. Abban lesz más, hogy ezúttal a néző sokkal jobban veszi majd a finom reakciókat, a finom vonulatokat. Mert ez a történet a hazugságról szól - ki hazudik és kinek? Ezt a nagyszínpadon ki kellett nagyítani, hogy jobban lássa a hátsó sorban ülő néző is. Engem most az izgat, hogy itt minden jelenet olyan közeli, mintha filmet néznénk. Ha lecsordul egy csepp verejték valakinek a homlokán, akkor azt is látom, és ez pont erről szól. Erről a fülledt, egy kicsit mindig feszültségterhes helyzetről, amit a magatartásformák fognak igazán megmutatni. Az izgatott, hogy hogyan lehetne ezt a darabot még igazabbul, lélektanilag még realistábban megcsinálni. Biztos vagyok benne, hogy a közelség jót tesz majd neki.