– Milyen személyes élmények vagy tapasztalatok kapcsolnak a Bányavirág történetéhez?
B.B. – Régóta ismerem a szöveget, és többször felmerült bennem, hogy szívesen megrendezném. A kapcsolatom vele ambivalens: nem vagyok székely, de sok időt töltöttem Székelyföldön, és az első néhány alkalommal megtapasztaltam egy erős kultúrsokkot. Egy idő után azt éreztem, hogy a saját közhelyeim akadályoznak a megértésben, ezért tudatosan próbáltam mélyebbre ásni: figyelni a történelmi, társadalmi összefüggésekre, és arra, hogyan működik ez a közeg. Ez a folyamat vitt közelebb ahhoz, hogy ne csak a felszínt lássam, hanem az okokat is. Meg kell próbálni meghallani, hogy mi hangzik el a csendekben. A darab nyelve is ezt tükrözi: sok minden nem kimondva, hanem kerülőutakon, képekben jelenik meg. Számomra ez különösen izgalmas.
Botos Bálint. Fotó: Nagyváradi Szigligeti Színház
– Mennyiben sajátosan székely történet a Bányavirág, és mennyiben érvényesek univerzálisan azok a helyzetek, amelyeket Székely Csaba bemutat?
B.B. – A nyelvhasználatában és humorában vannak székely sajátosságok, de a történet alaphelyzete nem az. Az emberi sorsok, a kilátástalanság, a családi viszonyok nagyon is általánosak. Nem gondolom, hogy ez csak egy székely történet lenne – ugyanilyen helyzetek léteznek Magyarországon vagy más országokban is. A darab egyik fontos rétege, hogy reflektál a saját hagyományára is, megjelenik benne a székely identitás képe, de közben azt is látjuk, hogy ez a kép mennyire távol került a mindennapi valóságtól. Ez a kettősség teszi igazán érdekessé.
– Az előadás értelmezésében milyen nézőpontból közelíted meg a történetet?
B.B. – Engem leginkább az a zárt élethelyzet érdekelt, amelyben ezek az emberek léteznek. Egy lakásba vannak beszorítva, ahol egy haldokló jelenléte határozza meg a viszonyokat. Ez az alaphelyzet sokkal fontosabb számomra, mint az, hogy konkrétan hol játszódik a történet. Nem szerettem volna folklorisztikus vagy „etnográfiai” előadást csinálni. Ha túl erősen rájátszanánk a székelység külső jegyeire, az könnyen távolságot teremtene a néző és a történet között. Inkább azt kerestem, hogyan lehet ezt a helyzetet közel hozni, hogy ne egyfajta egzotikumként hasson.
– Az otthonápolás nehéz, személyes dilemmái erősen jelen vannak a darabban. Mennyire meghatározó ez a te értelmezésedben?
B.B. – Nagyon fontos, de nem kizárólagos értelmezési kulcs. Az otthonápolás egy olyan élethelyzet, amelyben egyszerre van jelen a kötelesség, az érzelmi kötődés és a teher. Ezek nem választhatók szét könnyen. Egy ilyen szituációban nemcsak társadalmi kényszerről beszélünk, hanem nagyon erős személyes viszonyról is. A darabban ez a feszültség folyamatosan jelen van, és szerintem ettől válik igazán emberivé. Nem ad egyszerű válaszokat, inkább megmutatja, milyen nehéz ezekben a helyzetekben dönteni.
– Milyen vizuális irányt választottál a darab színpadi megfogalmazásához?
B.B. – Golicza Előd díszlettervezővel régóta dolgozunk együtt, és itt is közösen kerestük azt az irányt, amely leginkább szolgálja a szöveget. Fontos volt számunkra, hogy ne egy egzotikus „székely világba” helyezzük a szereplőket. Inkább egy olyan teret hoztunk létre, amely alapvetően realista: egy 20. század végi otthonra emlékeztet, amely azonban nem ad valódi otthonérzetet – hiszen a szereplők számára sem ad melegséget ez a hely. A látványban van némi utalás a népművészetre, de nem ez határozza meg az összképet. Inkább egy enyhén absztrahált realista tér jött létre: ismerős, mégsem teljesen konkrét. Úgy éreztük, ez jobban sűríti a helyzetet, mintha részleteiben próbálnánk meg ábrázolni mindent. A cél az volt, hogy maga a tér és annak atmoszférája is részt vegyen a feszültségek megteremtésében, és erős játéklehetőséget adjon a színészeknek.
– Hogyan épül be a zene az előadás világába, és milyen szerepet szánsz neki a történet megformálásában?
B.B. – Amikor zenéket kerestem a produkcióhoz, rátaláltam Csernik Csinszka dalaira, és felmerült bennem, hogy kész felvételek használata helyett inkább megkeresem őt. Elküldtem neki a koncepciót, a látványterveket és a szöveget, és szerencsére ő is kapcsolódni tudott az anyaghoz, így végül ő írja a zenét az előadáshoz. A hangzásvilág tudatosan nem a hagyományos népzenei irányt követi, hanem egy mai, kortárs közegből szólal meg, miközben finoman mégis kapcsolódik ahhoz a világhoz, amelyben a történet játszódik. Fontos volt számunkra, hogy ne idealizáljunk egy letűnt, „népművészeti” világot, de ne is tagadjuk meg teljesen a gyökereit – inkább azt mutassuk meg, hogyan van jelen mindez ma.
– Rendezőként mi a célod: szereted kibillenteni a nézőt az „egyensúlyi állapotából”, vagy inkább az a fontos számodra, hogy jól érezze magát?
B.B. – Nem tudnám ezt így kettéválasztani. Egyik sem célom önmagában. Nem gondolom, hogy a rendező dolga az volna, hogy megmondja a nézőnek, hogyan működik a világ. Fiatalabb koromban talán volt bennem ilyen ambíció, de az ember idővel rájön, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az általam választott darabokban általában nagyon meghatározó a társadalmi közeg, és ez nyilván a nézőt is gondolkodásra hívja, de igyekszem elkerülni azt a gőgös pozíciót, amelyből a rendező kinyilatkoztat.
Nem tekintem homogén közegnek a nézőteret: egy kamaradarabnál nyolcvan-száz ember ül ott, és biztosan van köztük olyan, akinek tudnék újat mondani, de olyan is, akitől én magam tanulhatnék sokat ugyanarról a témáról. Inkább azt keresem, hogy mi az, ami engem elbűvöl a színpadon: ami megérint és gondolkodásra bír egyszerre. Csak remélni tudom, hogy aki nem elemezni akar, azt is elsodorja az előadás, és megkapja a megfelelő kérdéseket az is, aki gondolkodni, reflektálni szeretne.
Egy idő után már csak remélni tudod, hogy minél több ember találkozik a te ízléseddel, gondolatvilágoddal, és nem tartja kidobott időnek azt a másfél-két, akár négy órát, amit a nézőtéren tölt. Számomra ez a legnagyobb ár: az idő, amit kiszakítanak az életükből – és amivel felelősen kell bánni.
