A Vágy nevű villamos című színmű május 5-i bemutatójára készül a székesfehérvári Vö­rös­mar­ty Színház társulata. A színház művészeti vezetője, Bagó Bertalan rendezése Tennessee Williams egyik legismertebb, legsikeresebb drámáján, A vágy villamosán alapul.

A vágy villamosa 1947-ben íródott, és 1948-ban Pulitzer-díjat kapott érte Tennessee Williams. A mű a II. világháború utáni Amerikába ka­lau­zolja el az olvasókat, oda, ahol egy új, eltérő ambíciókkal ren­del­ke­ző generáció kezd felnőni, feszültséggel teli a légkör, de születőben van egy új világ. Úgy tudom, szerinted a tengerentúlon történtek ha­son­lí­tot­tak hazánk rendszerváltás utáni időszakára, így jött a felismerés, hogy Williams drámáját a magyar viszonyok közé adaptáld.
B. B.: Hogy miért vettük elő ezt a darabot? Elsősorban azért, mert van egy nagyon jó színésznőnk Tóth Ildikó személyében, akinek ez tö­ké­letes szerep. Másrészt pedig rájöttem, hogy a második világháborút követően Amerikában történtek tulajdonképpen a mi rend­szer­vál­tásunk­ban is tetten érhetőek. Mert van egy újabb generáció, akik új szellemiséggel próbálnak nekilátni a világnak, és van egy másik nem­ze­dék, akik próbálják maguk után húzni a múltban rekedt fájdalmakat, problémákat. Adott egy magasan kvalifikált polgári család, amit beleraktam a budai úri negyedbe, és van egy másik világ, ahova elmenekül Blanche (a darabban Ilona – a szerk.) húga, Csilla, aki a fiatalabb generáció tagjaként már a kommunizmus utáni szabad szellemnek próbál megfelelni, és egy újdonsült gondolkodást belevinni az életébe. Ezek mind őrületesen nagy feszültséggel bírnak.

Azáltal, hogy Tucsni András dramaturggal a magyar viszonyok közé adaptáltátok Williams művét, sokkal személyesebbé és emberközelibbé tettétek, ami a befogadást is segíti.
B. B.: Igen, és közben mégsem bontjuk meg az archetipikus képletét és a dráma struktúráját. Van egy nő, aki nehezen illeszkedik be a különböző társadalmi csoportokba, többek között azért, mert hordozza azt a bűnt, amit én megmutatni szeretnék. Megmutatni, hogy mi történt vele fiatalkorában, de nem szeretném lelőni a poént. Azt gondolom, hogy az nem Isten ellen való vétek, hogy egy remake-et csinálunk egy történetből, ami akkor ugyanilyen up-to-date volt. Így, hogy a közelmúltban játszódik, számunkra még érvényesebb lesz. Megpróbáltuk a fordítás mentén Andrással kibontani a környezetet, megmutatni, hogy a környezetükben élő embereknek is van sorsuk, ezáltal még emberibbé tudnak válni. Az eredeti darabban ugyanis Williams meglehetősen mostohán bánik a mellékszereplőkkel.

Sőt, a két testvér kapcsolatának megjelenítésére is különösen nagy hangsúlyt fektetsz az előadásban…
B. B.: Mivel az eredeti műben kisebb a korkülönbség, úgy csináltuk meg, hogy 10 év legyen a nővér és a húg között, és ez nagyon jót is tesz a darabnak, mert olyan, mintha Blanche néha anyapótlék lenne, ezáltal erőteljesebben tudja befolyásolni a húgát. Ebből próbál elmenekülni Csilla, de Blanche utoléri. Ebben az ambivalens érzésben szenved a húg: minek feleljen meg, a mostani életének vagy a múltbeli életének? Törvényszerű, hogy tönkremegy ebben a helyzetben, és ez nagyon nagy feszültséget generál.

„Bameg, olyan vagy, mint a Bokros-csomag, mindent viszel.” – belelapozva a szövegkönyvbe elmondhatjuk, hogy a darabban ütős, a 90’-es éveket jellemző szófordulatokból sem lesz hiány. 
B. B.: Az amerikai darabokban általában mindig nagyon hosszúak a monológok. Nem cselekszenek, hanem elmesélik, hogy mi történt, mit éreznek. Mi megpróbáltuk ezt a cselekmények szintjére redukálni, és akciódús szituációkban derülnek ki a problémák. Némi öniróniát és humort is csempésztünk a történetbe, hiszen fontos, hogy tudjunk rajta nevetni, ahogy néha önmagunkon is tudunk.