160 évvel ezelőtt tette ki a felkiáltójelet Madách Imre az azóta milliószor idézett mondat végére: „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!” Két év múlva a színmű megjelent nyomtatásban, 23 évvel később pedig a színpadot is meghódította. Az azóta eltelt több mint másfél évszázadban nem volt olyan év, hogy a világon valahol ne játszották volna. Most épp a székesfehérvári színház készül új bemutatóra, csak épp egy továbbírt verzióval, a kötetben is megjelent, négy új színből álló Az ember tragédiája 2.0-val. - Csejtei Orsolya cikke a Népszavában.

A mű első kritikusa, tesztolvasója Madách jó barátja, Szontágh Pál volt, akit annyira lenyűgözött az emberiség teremtéstörténetbe ágyazott, jambusokba szedett történelme, hogy azt javasolta, mindenképp küldje el Madách a kéziratot Arany Jánosnak. A Kisfaludy Társaság igazgatója először csak beleolvasott Az ember tragédiájába. Túlságosan Goethe Faustjára emlékeztette, ráadásul az sem tetszett neki benne, hogy Istent Madách egy, a munkájára önelégülten tekintő „mesterembernek” ábrázolja. Később aztán végigolvasta a darabot, és rájött, elhamarkodottan ítélt. Úgy elkapta a hév és a lelkesedés, hogy bele is javított a kéziratba – a filológiai (és grafológiai) kutatások szerint mind az 5718 korrekcióval csakis a helyesíráson, néhol a stilisztikán finomított.

fotó/Kiss László

A csiszolgatott gyémánt

Egyes vélemények szerint a tragédia utolsó mondatát – „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!” – is Arany javaslatára tűzte utólag az eredeti befejezéshez a költő, de fia, Madách Aladár feljegyzéseiből kiderül, hogy a zárómondat mindig is megvolt, csak amikor Arany János személyesen tiszteletét tette a sztregovai Madách-kastélyban, szó esett annak létjogosultságáról és odakerülése okáról. „Ebéd után, pipaszó mellett rátértek a Tragédiára, melyről Arany újra a legnagyobb elragadtatással nyilatkozott – írja a költő fia. – Apám megköszönte fáradozásait, mire Arany szerényen válaszolta: – Én csak csiszolgattam ezt a gyémántot, de a gyémánt megvolt, az a te lelkedben született meg. Aztán később azt mondta Arany: – Szerencse, hogy az utolsó sor megvan benne az Úr nevével – Igen! – felelte apám –, de Az ember tragédiája be van fejezve akkor, mikor eljött a vég! És meg kell halnia! A költeménynek tulajdonképpen ott van vége! Mire Arany azt mondta: – Ott nem lehet vége, mert ily zord végzettel nem lehet bezárni egy drámai költeményt. Nézd meg az összes görög tragédiát, mind nyitva vannak a végén, reménysugárral, jelezve azt, hogy a tragédia lezajlott, de az élet megy tovább! – A legfőbb érv, hogy az Úr nevét hallatnom kellett – mondta apám –, egy kényes helyzet miatt van, mégpedig azért, hogy mi, Madáchok is tulajdonképpen protestáns család vagyunk. (…) És az Úr szava nélkül végezve be a Tragédiát, kitehettük volna magunkat a klérus részéről erős támadásnak, hogy mi, protestánsvérűek tagadjuk a túlvilágot…”

Madách köpönyegében

Amint Az ember tragédiája nyomtatásban megjelent, hatalmas sajtóvisszhangot kapott. Nem volt magyar lap – pedig ekkor már százával mérhető a számuk – a fővárosban és vidéken, amelyik ne számolt volna be a mű megjelenéséről. A szalonokban Madách volt a téma, a legtöbbet elhangzó kérdés pedig, hogy „olvastad-e már a Tragédiát?”. A Vasárnapi Újság lehozta a költő fényképét és életrajzát, a sztregovai ház előtt pedig sorban álltak a szerkesztők, hogy személyesen kérjenek tőle azonnal publikálható anyagot. Egy csapásra felvette tagjai közé az Akadémia irodalmi társasága, és már 1863-ban elkészült a mű német, francia és szerb fordítása. Rajongói lettek, akik verseket írtak hozzá, vagy levélben osztották meg vele a Tragédia ihlette gondolataikat. Az első irodalmi kritikát Vajda János lapja, a Nővilág közölte Az ember tragédiájáról 1862. február 10-i számában – a cikk névtelen szerzője (később kiderült, hogy maga Vajda) az irodalomban fordulópontot jelentő „tisztultabb ízlésről” és „magasabb nézőpontokat kínáló alkotásról” beszél.

A századfordulón aztán Ady, Mikszáth, Jókai is hosszú cikkekben tiszteleg a Tragédia előtt – szinte nincs olyan írója, költője a kornak, s az azután lévő koroknak, akit valamilyen módon ne ihletett volna vagy ihletne meg még mindig. Kosztolányi 1923-ban, Madách születésének 100. évfordulójára egy egyfelvonásos vízióban idézi meg Az ember tragédiáját (Lucifer a katedrán), Szabó Lőrinc pedig a Kalibán című kötet zárókölteményében (Isten) saját belső világává avatja Madách lét­értelmező dualizmusát, az érzelem és értelem egymástól el nem szakítható örök küzdelmét és a hegeli dialektikát.

Reményik Sándor 1912 decemberében így ír egy költő barátjának: „Madáchnak lutheránus megoldása engem mindég bosszantott. »Küzdj és bízva bízzál« Sovány kis vigasztalás!” – az utolsó mondat problematikáját később a Pásztortűz című folyóirat 1923-as Madách-számában egy hosszú költeményében cifrázza tovább; csaknem egy évtized múlva pedig a földi létből menekülő, annak minden formájától elszakadni vágyó Ádámról, az ember határt nem ismerő szárnyalásáról ír esszét (Ádám az Űrben).
Krúdy Gyula a színházi előadásért rajongókat minősíti, utalva rá, hogy „Madách Imre költeményéhez nem gondolt publikumot, mert hiszen azok az olvasók, akik az ő művét méltányolhatják, nemigen szerepeltek akkor a báli névsorokban, sem az országgyűlési listákon, hanem legfeljebb a szivárványos ablakú könyvtárszobákban várták az idők jobbra fordulását…” (A Madách-legenda)

fotó/Kiss László

Elképzelni se tudta volna

Mindenki igyekezett megfejteni a művet és végső soron afféle filozófiai értekezésként tekinteni rá, lényegét az egyén magányos küzdelmében látva. Németh László 1975-ben Az én katedrám című tanulmánykötet Madáchot olvasva írásában úgy fogalmaz, hogy „Az ember tragédiája pontosan erről szól: a hős lélek s a történelmi erők viszonyáról”.
De vajon miről szólna, ha ma vagy a máról írna Madách vagy akárki más, amolyan madáchosan? Erre kísérel meg választ adni Az ember tragédiája 2.0 című kötet és a benne szereplő drámákból összerakott előadás, némi iróniával, olykor humorral, de mindig önreflexíven tekintve az emberiségre, vagyis önmagunkra.

Darvasi László, az egyik szerző, miután felteszi a kérdést, hogy mit szólt volna Madách a XX. századhoz, azt feleli rá: „Nem tudta volna elképzelni, szerintem, hogy egyszer csak nem is az egyedi, személyes emberi élet lesz a tét, hanem a közösen belakott, közösen használt és kihasznált élet.” Závada Pált az érdekelte elsősorban, „hogy milyen történelmi színt, miféle csábító zsákutcákat kínál a rettenetes múlt század a maga diktatúráival”; Tasnádi István szerint pedig Madách pesszimizmusa a XX. században történtek fényében szelíd idealizmusnak tűnik… „Komoly aggodalom szól a szövegekből – mondja –, hogy merre tart a túlkínálattal felpörgetett, túlingerelt fogyasztói társadalom. A koronavírus-járvánnyal már kaptunk is egyfajta választ. Ádám mindig bízik, ez az alapvetés. Aztán csalódik, de reméli, hogy valahol máshol, valami másban megtalálja az igazságot. Ez ennek a nagy, örök emberi történetnek a motorja.”
Néhány évvel ezelőtt Szikora János Székesfehérváron, a Vörösmarty Színházban három rendezőtársával közösen megrendezte Az ember tragédiáját – a teljes társulat szerepeltetésével. Már akkor tudták, lesz folytatás: megkerestek négy kortárs szerzőt, hogy gondolják tovább a madáchi eszmefuttatást a jelenre fókuszálva. Márton László írta a keretjátékot és a Délfrancia színt; Závada Pál magyar helyszínt csempészett a nemzetközi kontextusba; Tasnádi István a Csendes-óceán szeméttengerében küldte a hullámok közé Ádámot és Évát; Darvasi László pedig a süllyedésre ítélt Titanic bálján látta vendégül az első emberpárt, akik a keretjátékban egy űrhajó füstölgő roncsai közül lépnek elő, tetőtől talpig szkafanderben.
A darab ősbemutatója, ha a Covid is úgy akarja, október 31-én lesz a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, mely a Kossuth Kiadóval közösen kötetben is megjelentette az új színeket tartalmazó Az ember tragédiája 2.0-t. 

A cikket ITT érik el.

forrás: Csejtei Orsolya/Népszava