Szeptember 21-én ünnepeljük a Magyar Dráma Napját. Idén - a Színházi Világnapon már hagyományos üzenethez hasonlóan - Az ember tragédiája 2.0 című előadásunk premierjéhez (szeptember 25.) kapcsolódva a dráma négy írója fogalmazta meg gondolatait a jeles nap kapcsán. 

Fogadják szeretettel Závada Pál, Márton László, Darvasi László és Tasnádi István üzenetét:

Az ember tragédiája 2.0 című előadásunkat szeptember 25-én mutatjuk be. A grandiózus színháztörténeti vállalkozás a teljes társulat közreműködésével folytatja a madách-i gondolatmenetet, végigkalauzolva a nézőt a 20-21. század mérföldkőnek számító történésein.

 

Darvasi László gondolatai:

"Dráma Napja.

Az ember drámája az ember.

Az ember drámája az, hogy nincsen ember, ő sem az már, vagy túl sok van belőle, nyüzsögnek, ide-oda szédelegnek, megállnak, lecövekelnek, tapodtat se tovább, csakazértse, ez nem a te helyed. Hát nem elfutott a sült bolond?!

Az ember drámája, hogy ilyen, hogy olyan, nem ilyen és nem olyan, valamilyen.

Van neki. Nincs neki. Rejteget. Tékozol. Eldugja. Megtalálja. Nem találja. Szereti, nem szereti.

Az ember drámája a nem, az igen, hogy tudja, hogy nem tudja.

Az ember drámája, hogy szép, csúnya, nem kell.

Ki az apám. Anyám? Te is fiam?! Lányaim, ti hárman, hát így állunk!

Az ember drámája, hogy meg se született.

Az ember drámája, hogy képmás. Kinek a keze nyoma ragyog rajta, ki nyomkodta, gyúrta, faragta, véste, ütötte, pofozta ilyenre?

De ki tanította engedetlenségre, visszabeszédre, pofázásra, gúnyra, csúfolódásra, szabadságra, kicsoda ígért neki jobbat, szebbet, többet, miért hitte el?

Az ember drámája, hogy nő.

Férfi.

Hogy szeret, nem szeret, gyűlöl, fél, nem fél, erején felül teszi, vagy lusta, mint az esti szél. El se indult, de már eltévedt.

Az ember drámája, hogy fogják, szorítják nem engedik, elengedik, beledugják, átöltöztetik, levetkőztetik, tisztába teszik, beszaratják, kiviszik, behozzák, elveszik, megeszik, kiköpik, megemésztik, sós kútba teszik, kerekekkel törik, kiválasztják, beválasztják, elválasztják, aranyozzák, koronázzák, hatalmasnak hazudják.

Az ember drámája, hogy beszél.

Hogy semmit se mond.

Az ember drámája, hogy mindig szorul a hurok.

Az ember drámája, hogy magyar." 

 

Závada Pál gondolatai:

"Talán már önmagában is vakmerő vállalkozás, hogy Madách Imre klasszikus művének hőseit próbáljuk meg újrateremteni XX. és XXI. századi színekben. A közös műből született előadásunk – többszörös halasztást szenvedett – premierje ráadásul majdnem egybeesik Az ember tragédiája 138 évvel ezelőtti bemutatójának dátumával.

És minthogy szeptember 21-e A Magyar Dráma Napja – megemlékezésünk az egyébkéntinél is élesebben világít rá a kényelmetlen kérdésre: Méltóak vagyunk-e?, nemcsak a nagy előd munkájához, hanem gazdag drámairodalmunk legjavához – és persze nemcsak a mai premier tekintetében. De szándékosan nem a “hűek vagyunk-e?” kérdését tettem föl, hiszen a méltó megújítás is a fő dolgunk volna.

Ezen a napon elsősorban a megírt drámákról és szerzőikről beszélünk – mégis rögtön szóba kell hoznunk e művek előadásait, a színpadi játékok megteremtőit, vagyis a színházak, a társulatok alkotóit is. Az ő igényük, vonzásuk és ösztönzésük nélkül nagyon sok mű meg sem íródna – tisztelet a jelentős kivételeknek –, de méltó színvonalú előadásaik nélkül nem találnának rá a közönségükre. (De közben ne feledkezzünk meg arról sem, amikor darab és előadás szinte egyszerre és alkotóközösségben születik meg.)

Mindenesetre ha a kortárs drámák, illetve az ezek egy részéből megszülető előadások tekintetében bárkinek nemcsak méltatnivalója, hanem hiányérzete és bírálnivalója volna – ezért közösen vagyunk felelősek.

A magam részéről most csak egyetlen gondolatot emelnék ki: Azt hiszem, közönségünk megérdemelné, hogy komolyabban vegyük a dolgunkat."

 

Tasnádi István gondolatai:

„E nagy kincset: a szellemi szükség felébredését semmi annyira, oly erősen nem eszközli, mint a költészet, jelesen a drámai literatúra” – írta több mint 180 évvel ezelőtt a mára szinte teljesen elfelejdett reformkori gondolkodó, Tarczy Lajos.

A magyar drámát szinte a születése pillanatától temetik, szerepe, szükségessége viták kereszttüzében állt, és bár ezen az ünnepi napon nem állnék be a kondoleálók sorába, a pár másodperces TikTok videók és végtelenített napi sorozatok dramatikus háttérzajában felmerül a kérdés, hogy van-e még ez a bizonyos szellemi szükség, mely létjogosultságot adhat a drámai formának. Hajlandóak vagyunk-e meghallani a színpadi költő szavát, ha súlyosabb témához nyúl, ha elemzőbb vagy épp konfrontatívabb, ha nem pusztán szórakoztatni akar a mindennapiság frivol és gunyoros ábrázolásával, de nagyobb ívű gondolati útra hív, értelmezve közös történelmünket, mely nélkül a jelen anomáliáit képtelenség megérteni. A Magyar Dráma Napján az ünneplem, hogy 2020-ban írótársaimmal volt lehetőségünk új színpadi szöveget alkotni Madách Imre halhatatlan műve nyomán és szőni tovább a világdrámát. Őszintén remélem, hogy ezek a gondolatjátékok pezsdítően hatnak a közgondolkodásra, beszélgetéseket és vitákat generálnak, mert a dráma – ismét Tarczyt idézve – „lehetetlen, hogy hatástalan enyésszék el a kéjelem vagy testpedtség legcsendesebb álmaiban ringókra nézve is, felrázza ezeket az így felgerjedt cselekvésvágy, s így boldogítani, emberebbíteni fogja. Ó, mi nagy kincs egy dráma a nemzet előtt, ha ebben a cselekvőséget, energiát akár ébreszteni, akár erősítni szerencsés volt.”