A székesfehérvári Vörösmarty Színház és a Komáromi Jókai Színház együttműködésében mutatták be, William Shakespeare, A windsori víg nők című darabját. A révkomáromi közönség körében nagy sikert arat a produkció. A koprodukció két igazgatója nagyban kiveszik részüket az előadásból: Szikora János, a fehérvári teátrum igazgatója volt a rendező, Gál Tamás, a Jókai Színház vezetője pedig a főszerepet, Falstaffot játssza. Velük beszélgettünk arról, hogyan jött létre az együttműködés, és hogy milyen volt a színészek számára a közös munka.

Hogyan jött létre ez a koprodukció, és jelent-e ez többet a két színház számára, mint szimpla együttműködés?

Szikora János: Hosszú évek közös munkái érlelték meg ezt a produkciót, hiszen Bagó Bertalan, később Lőrincz Zsuzsa több alkalommal dolgozott Komáromban. Az ő tapasztalataik, a hírek, a sztorik mind-mind abba az irányba mutattak, hogy ezzel a színházzal, ezzel a társulattal fontos,hasznos szorosabb kapcsolatot ápolni. Ez vezetett A windsori víg nők koprodukciós elképzeléséhez. Egyszerűen szólva: megérlelte az idő.
Annyira sokszínű a szereposztás, amit a IV. Henrikben és A windsori víg nőkben Shakespeare elénk tár, hogy teljes értékűen talán egy társulatban sem lehetne kiosztani. Ezért nemcsak protokolláris gesztus, hogy a színészek fele innen, fele onnan játszik majd az előadásban, hanem ennek a koprodukciónak pont az a lényege, hogy a legoptimálisabb szereposztást lehessen megvalósítani. Így együtt egy magyarországi viszonylatban mindenképpen optimálisnak mondható társulat jött össze. 

Gál Tamás: A székesfehérvári színház vendégjátékai nálunk valódi felüdülés volt a közönségünknek. Ahogy hallottuk, a mi előadásainkat is nagyon pozitívan fogadta a fehérvári közönség. Természetes volt, hogy szeretnénk együtt dolgozni.

Én úgy gondolom, minél nagyobb átjárás volna a színházak között, a színészek számára is felüdülés lenne egy-egy ilyen közös munka. Én úgy érzem magam, mintha ez ajándék lenne, kicsit kiszakadhatunk abból a légkörből, amit ugyan nagyon szeretek, de jó látni más színházat, annak működését, így színházigazgatóként is rengeteg mindent meg lehet tanulni.

A színészeknek mit jelent a közös munka egy másik társulattal? Mit adhat hozzá a az alkotófolyamathoz egy ilyen társulás?

Szikora János: A színészek számára nemcsak a szöveg, nemcsak a szerep inspirációs tényező, hanem a partner is. Egy adott társulatban a színészek eltöltenek együtt éveket vagy akár évtizedeket és természetes módon elindulhat egy fajta szétesés. Ezek mögött nem emberi gyarlóság van, hanem egyszerűen az unalom. Megunom a másikat, mert megismertem és akkor már egyszerűen nem ugyanazzal az intenzitással, nem ugyanazzal az inspiráló erővel hat rám az az ember. Ebből a szempontból ideális egy ilyen koprodukció, ahol más hangsúlyok, biológiai impulzusok érik a színészeket, és ez mindenképpen motiváló tényező. A próbafolyamat alatt tényleg teljesen összeolvadt a két társaság, nem tudtam különbséget tenni, játékstílusban sem. Ez egy nagyon szerencsés találkozás volt, sőt szerintem nagyon is megszerette egymást a két társulat.

Gál Tamás: Gyönyörű látni, hogy olyan mintha a két társulat eggyé vált volna, hatalmas barátságok szövődtek. Én reméltem, és valahol tudtam is, hogy így lesz. Nekünk ez mindig egy felfrissülés, ha látunk más színházakat, hogy milyen a munkamorál, hogy dolgoznak. Ebben a társaságban vannak kialakult kapcsolatok, komoly múltak és amikor ezek a találkozások elmélyülnek, akkor tud létrejönni egy ilyen csapat, egy ilyen produkció. Azt hiszem, hogy mindegyik színész egyetért, hogy ez a koprodukció egy nagy utazás számunkra.

Izgalmasabb lehet a fehérvári vagy éppen a komáromi közönségnek, hogy egy kevert szereposztást lát?  Ha olyan színészeket láthatnak, akikkel még soha nem találkoztak a színpadon? 

Gál Tamás: Az mindig egy felüdülés a nézőnek, hogyha teljesen más arcokat lát, akár más játékstílust. Vagy éppen, ha kicsit máshogy is beszélnek, más tájszólással. Úgy gondolom, ha az angolnál ez elfogadott, hogy mennyi fajta tájszólással beszélnek, akkor a magyarnál is az lehet. 

Szikora János: Optimális esetben a színészek feloldódnak a szereposztásban, és egy idő után a közönség már nem azt nézi, hogy “Jé! Az az Egyed Attila a színpadon”, hanem ő már ott Mr. Page. A megformált figura átveszi a hatalmat a színész felett. Akkor már eltűnik az egó, akkor már eltűnik a színész, és marad a megformált szerep. Egy idő után észre sem fogja venni a néző, hogy ki fehérvári és ki komáromi színész, hanem a karakterek maradnak érdekesek számára.