Grandiózus munkába kezd bele a Vörösmarty Színház társulata ezzel a darabbal. Mekkora a jelentősége számodra annak, hogy ez lesz az első kőszínházi bemutatója A teljes Nibelung-lakóparknak?

Túlzás nélkül állíthatom, hogy színháztörténeti jelentőségűnek gondolom, és egy ünnepnek is. A magyar drámairodalom nagy drámakölteményei - a Csongor és Tünde és Az ember tragédiája mellé felzárkózik A Nibelung-lakópark, mint harmadik. Teljes joggal kér helyet a másik két nagy klasszikus mellett, mert meggyőződésem, hogy ez a XX. század magyar drámairodalmának egyik legnagyobb költői teljesítménye. Drámai költemény, amely műfaji különlegességénél fogva a lét nagy kérdéseinek dimenziójában mozogva egy végtelenül pontos esszenciáját adja annak a korszaknak, amelyben most élünk. Ha nevesítenem kellene ezt a korszakot akkor úgy jellemezném, hogy a nagy világrend bomlásának korszaka. Ennek a korszaknak egy olyan különleges látlelete ez a mű, ami mindenképpen méltó a figyelmünkre és méltó arra, hogy színpadra kerüljön. 

A történet alapja, a helyszínek és a karakterek mind a germán mitológiából erednek. Mennyire szükséges ismerni ennek a kontextusát a darab megértéséhez?

A kárára nem fog válni senkinek, ha tisztában van azzal, hogy ki Wotan, ki Freyja, ki Brünnhilde, de fontos, hogy olyan előadást hozzunk létre, ami a mitológiai kapaszkodók nélkül is tökéletesen értelmezhető és megállja a helyét. Azt gondolom, hogy maga a szerző is így volt ezzel. Rendkívül nagy az a germanisztikai tudás, ami a szerző mögött áll. Rendkívül intelligens módon csöpögteti ebbe, osztja szét az információit, de ugyanakkor egy olyan helyzetet rak fel, ami önmagában is teljesen megállja a helyét. Azt gondolom, hogy a germán mitológia mélyebb ismerete nélkül is egy tökéletesen ismerhető és nyomon követhető történet lesz.

A tervek szerint az előadásban több fajta médium is keveredni fog, a színházi eszközöktől kezdve a filmen keresztül, a zenéig. Mit ad majd hozzá ez az előadáshoz?

A színpadon a díszlet tulajdonképpen képernyők rendszere. Már önmagában ez a gesztus, hogy a díszlet, ami önmagában a háromdimenziós térben foglal helyet, az csupán két dimenziójú, mert hogy maga az élet is, amit élünk, az is kezd ilyen kétdimenziójúvá válni. Az a vizualitás, ami körbevesz minket és ami a valóság helyébe tolakszik - a számítógépek képernyője, a mobilunk vagy a televíziónk és a monitorok - kétdimenziós. Ez annyira izgalmas, színes és mozgalmas, hogy közben bevonz és beszív. Arra vetemedik, hogy kiszorítsa a helyéből a háromdimenziójú valóságot, és annak pótlékaként egy virtuális valóságba vigyen el minket. A mai ember észrevétlenül és akaratlanul kezd belecsúszni a képernyők által diktált valóságba, így ez a valóság kerül fel a színpadra. Nem véletlen, hogy ez a kétdimenziójúvá nyomorított, zsugorított, kasztrált tér önmagában is jelez valamit azok számára, akik érzékenyek a fizikai valóság elvesztésének folyamatára.

Mit mond el az előadás a ma nézőjének? Milyen hangulatban, milyen gondolatokkal jön majd ki az előadásról?

Tudatában kell lennie, hogy egy bomló világrend korszakában élünk, amelyben azok az eszközök, amelyeket az emberek azért találtak fel, hogy az emberi élet jobb legyen, teljesebb legyen - és most egészen konkrétan a digitális kultúra legfőbb csúcsteljesítményére, a mesterséges intelligenciára gondolok - az nem válik-e veszélyesebb fegyverré, mint maga az atombomba, aminek felrobbanásától rettegünk. Miközben rettegünk a világban felhalmozott atomtöltetek meghasadásától és a világ pusztulásától, nem vesszük észre, hogy barátunk, segítőtársunk, édesanyánk, ápoló és óvó segítő szolgánk alá benyalta magát életünkbe a digitális kultúra. És hogy szolga lesz-e, vagy pedig úr - szolgál-e minket, teljesebb életet fogunk-e élni általa, vagy pedig digitálisan megnyomorított rabszolgái leszünk, az igenis nagy kérdése a jövőnek.

Fotó: Burkus D. Egon