- Bár sokan részesülnek hasonló elismerésben, azért mégsem esik ez meg mindenkivel. Emlékszel, mi volt az első gondolatod abban a pillanatban, amikor értesültél arról, hogy megkaphatsz egy ilyen kitüntetést? Mi fogalmazódik meg ilyenkor az ember fejében? 

- A legelső értesítés január végén érkezett, abban csak az állt, hogy jelöltek, és szíves türelmemet kérték. Ezután eltelt egy egész hónap, rengeteget dolgoztunk, hiszen a Hegedűs a háztetőn próbafolyamata zajlott, ami lekötötte az időmet és kitöltötte a gondolataimat. Csak március elején jutott eszembe ez a dolog újra, de akkor azt gondoltam, már értesítettek volna, ha megkapnám a díjat. Akkor azért egy picit elkeseredtem, mert azt gondoltam, értesítenek akkor is, ha mégsem kapom meg az elismerést. De aztán túl is léptem ezen, és épp ezután e-mailem érkezett, a feladó: Kitüntetési Bizottság. Amikor elolvastam a levelet, csak ültem, és néztem magam elé, nem is hittem el. Aztán persze hívtam a családtagjaimat, mindenkinek elújságoltam a hírt. Csak amikor hazamentem, akkor kezdtem el gondolkozni, hogy mi is történt velem.

- És mit éreztél, amikor kiderült, hogy tényleg megkapod ezt a kitüntetést? Büszkeséget, vagy inkább boldogságot? Minek neveznéd? 

- Talán meglepő, amit mondani fogok, de semmit nem éreztem. Addig a percig, amíg meg nem kaptam, addig semmit. Persze volt bennem izgalom, de először inkább feladatként fogtam fel, hiszen egy ilyen eseményen meg kell jelenni… Én az öltözködésemben inkább a sportos vonalat képviselem, fontos számomra a kényelem. Szoknyát egyáltalán nem is hordok. Szóval azt is ki kellett találnom, hogyan tudnék úgy felöltözni, hogy az alkalomhoz illő legyen, de mégis önazonos maradjak és fizikailag is jól érezzem magam. Korábban is jártam már a Vigadóban, tudtam, hogy hová megyek, de ez most más volt. Most bennem volt a tudat, hogy ez az egész, a sok ember, a különleges helyszín – ez most egy kicsit miattam is van. Ekkor töltött el valamiféle büszkeség, ekkor fogtam fel, hogy mi is történik. 

- A kitüntetést az elkötelezett szakmai munkád és példamutató karitatív tevékenységed elismeréséül kaptad. Beszéljünk egy kicsit a színházról. Már a huszonötödik évedet töltöd a Vörösmarty Színháznál.

- Igen, 2000-ben léptem be a Vörösmarty Színház ajtaján. Az itt töltött időt egy rövid időre megszakítottam ugyan, hiszen egy évadot töltöttem Tatabányán a Jászai Mari Színházban, majd egy évet dolgoztam a székesfehérvári önkormányzatnál is, de ezektől eltekintve itt töltöttem az elmúlt huszonöt évemet. 

- Akárhogy is számoljuk, az mindenképpen hosszú idő, ezalatt pedig rengeteg színdarabot segítettél világra. Meg tudsz esetleg nevezni egy olyan előadást, ami a szíved csücske ebből a kis huszonöt évből? 

-Elton John - Tim Rice: Aida. Egyértelműen ez. A dologhoz hozzátartozik, hogy akkor még a jegyirodát vezettem, így abban még nem asszisztensként vettem részt.  Ismertem az eredeti musicalt, hallottam belőle zenéket, és nagyon szerettem. Akkoriban még készültek műsorfüzetek az előadásokhoz, és én nagyon szerettem ezt a fajta kreatív munkát. Így, amikor meghallottam, hogy a színház műsorra tűzi ezt a darabot, nagyon izgatott lettem. Bekopogtam Szurdi Miklóshoz, a színház akkori igazgatójához, és elmondtam neki, hogy nagyon szeretném, ha az Aida műsorfüzetét én készíthetném el. A fő motivációm ebben egyébként az volt, hogy én nagyon érdekesnek tartom az egyiptomi kultúrát és rengeteget olvastam róla. Megkaptam ezt a feladatot és nagy lendülettel láttam hozzá: a szereposztást például hieroglif írással készítettem el egy áttetsző pauszpapírra, alatta pedig olvashatóak voltak a nevek. Rettegtem, hogy mit fog hozzá szólni Miki, ő viszont kikerekedett szemekkel mondta, hogy még sohasem volt ilyen szép műsorfüzetünk. Nagyon élveztem ezt a munkát, talán ezért az Aida a legkedvesebb emlékem. 

- A karriered nagy részében rendezőasszisztensként dolgoztál. Mit szeretsz ebben a munkában?  Szívesen csinálnál esetleg valami mást?

- Már nem. Azt hiszem, hogy megtaláltam azt, ami én vagyok. Annak ellenére, hogy az általános iskolás tanító nénim azt mondta a nyolcadik év végén, hogy szerinte én könyvtárosnak lennék jó. Tényleg imádok olvasni, falom a könyveket, de nem tudom elképzelni, hogy egy könyvtárban dolgozzak, és csak üljek. Én szeretem a pörgést, a szervezést, a kreativitást igénylő feladatokat. Én egy négyszereplős darabban is tudok pörögni, de valamiért előszeretettel adják nekem a nagy létszámú, nehéz darabokat. 

- Gondolom, azért, mert neked van itt a legnagyobb szakmai rutinod, ami miatt nagy bizalommal fordulnak feléd.

- Igen, ma is nagyon sokat segít az a tapasztalat, amit az első koronázási szertartásjáték megrendezése során szereztem, akkor 250 embert kellett koordinálni. Az nagy feladat volt, ami után minden más egyszerűbbnek tűnik. 

- Az elismerő oklevélben nem csak a szakmai munkádra hivatkoznak, hanem a példamutató karitatív tevékenységedre is. Erről mesélnél egy kicsit?

- Ez nagyon fura, mert mondhatnám azt, hogy nem olyan családból jöttem, de ez így nem igaz, mert a segítségadás igenis jelen van a családomban, de nem ilyen szinten, ahogy én csinálom. A szociális érzékenységem már gyerekként is megvolt, és azóta is természetes számomra, hogy ha tudok adni, akár egy keveset is, akkor adok. Nekem ez alapvetés.

- És hogy kezdődött az, hogy te szervezett keretek között is segíteni kezdtél másoknak?

- Mióta Szikora Jánosék vezetik ezt a színházat, szokássá vált, hogy karácsonykor rendezünk egy vacsorát az állami gondozásban élő gyerekeknek, akik megnézhetnek egy ajándék előadást is a színházban. Ez a kezdetek óta így van. Váradi Eszter Sára kolléganőmmel, aki szintén nagyon érzékeny a társadalmi problémákra, egyszer csak azt gondoltuk: talán nem csak karácsonykor törődhetünk ezekkel a gyerekekkel. A karácsonyi programok alkalmával személyes kapcsolatba kerültünk velük, megismertük a történetüket, és ez mindkettőnket mélyen megérintett. Így határoztuk el, hogy gyereknap alkalmából is meglepjük a gyerekeket valamilyen kedvességgel. Aztán elindítottuk az iskolatáska akciónkat, amihez szerencsére egyre többen csatlakoznak. Nagyjából nyolc éve szervezünk különböző akciókat Eszterrel, sőt, volt már példa arra is, hogy Keller János kollégánk is csatlakozott hozzánk. 

- Gondoltál arra valaha, hogy ezt a karitatív tevékenységet egyszer majd valamilyen formában honorálja neked valaki? 

- Egyáltalán nem. Amikor erről a jelölésről tudomást szereztem, csak a színházhoz kötődő tevékenységemről volt szó. Nagyon meglepett, de nagyon jólesett, el is sírtam magam, amikor megtudtam, hogy ez valakinek eszébe jutott. Kaptam már korábban civil elismerést, de ez valahogy mégis más. Úgy gondolom, mindenki örül a pozitív visszajelzéseknek, de nem az elismerésért tesszük, amit teszünk, egyszerűen mindenki végzi a dolgát, és a színház mellett úgy érzem, nekem ez is küldetésem.