Szikora János és vendégei beszélgettek többek között a híres Varázsfuvoláról, amely Miskolcon elindította az operajátszást, és amelyben Kovácsházi István kezdte operaénekesi pályafutását. Kovács János karmesterrel felidézték Richard Strauss: Salome-jét, Rálik Szilviával pedig a Mahagonny és az Árnyék nélküli asszony főszerepeiről beszélgettek.
"A 80-as évek végén elkészített Salome produkció csak néhány évvel ezelőtt került le a repertoárról, és a legutóbbi időkig mintegy 9 operát állított színpadra Szikora János, ezzel a magyar rendezők közül igen előkelő helyet foglal el, ráadásul úgy, hogy operarendezők szoktak ennyit rendezni, nála pedig a pályája súlypontja a prózai darabokon van. A prózából érkező rendezőt nem mindig fogadja be az opera közege. Az, hogy János ennyit tudott rendezni, az illeszkedő emberségének, alkalmazkodó képességének és bölcs helyzetelemzésének köszönheti. Mindig észreveszi, hogy hol jár és ahhoz mindig intelligensen képes idomulni. Én valamiféle guruként tekintek rá, mert a tanító jelleg mindig benne van az ő darabelemzésében és abban is, ahogy színpadra állítja az operákat." - fogalmazott Szikora János operarendezéseiről Ókovács Szilveszter.
Ókovács Szilveszter elsőként a Kihajolni veszélyes című film kapcsán találkozott Szikora János nevével, majd látta a Salome-ját, és a Varázsfuvolát, amit még a Szinetár-érában rendezett meg. "Ezek után a következő találkozásom akkor volt vele, amikor felkértem a Bolygó hollandi megrendezésére. Egy kellemes, halkszavú, művelt, és okos alkotót ismertem meg a személyében, akinek az opera rendezései nem gyors, nem hangos, és nem piedesztálról lefele beszélő alkotások." - tette hozzá a Magyar Állami Operaház főigazgatója.
Szinetár Miklós is elsőként a Kihajolni veszélyes színészeként figyelt fel Szikora Jánosra, aki a színművészeti főiskola jeles hallgatója volt.
Azután a pályán találkoztak, Miskolcon megnézte a Varászfuvolát Szikora János rendezésében, amit remeknek ítélt, azután pedig az Operaház főigazgatójaként arra kérte, hogy náluk is rendezze meg a híres Mozart operát. Később, újabb főigazgatói megbízása idején pedig a Norma rendezését bízta Szikora Jánosra.
"Én egy rendezőnél mindig azt nézem, hogy érti-e a művet? Szikora János érti a műveket és úgy rendez operát, hogy mindig egy kicsit újít rajta - néha nem is kicsit - de a dolog lényege marad." - emelte ki Szinetár Miklós.
A következő vendég, akinek édesapja, az „Öreg Kovács” szintén Szikora szellemi fejlődésének meghatározó embere volt. Az Öreg Kovács az a típusú tanár volt, aki felhívta magához a kedvenc tanítványait, a lakás egyik szobájában pedig mindig zene volt, ott készült karmesternek a fia. Ő volt Kovács János, akiből később Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas karmester vált, és aki harmadik vendégként beballagott a színpadra. Szikora egy babonával kezdte a sztorit: mutatott egy jegyet a New York-i Metropolitan Operába, amit ösztöndíjasként kapott 1989-ben. Az akkoriban horribilis összegbe, 640 dollárba került papírral Zeffirelli rendezésében nézhette meg a Bohém életet.
A jótékonysági eseménysorozat még további három alkalomból áll, a jegyek eladásából befolyt összegből egy alapítványi forrást teremt a leköszönő igazgató. Ebből a forrásból a színház pályakezdő művészeit támogatja majd a teátrum olyan formában, hogy minden évben az aktuális művészeti tanács kiválaszt egy fiatal színművészt, aki egy külföldi tanulmányúton vehet részt szakmai fejlődés és inspiráció céljából.
Szikora János felidézte azt is, hogy mekkora hatása volt a Salome címszerepét először megformáló Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas operaénekesnőnek, Sass Sylviának, akinek Hét fátyol tánca mindkettejük számára örökre berögződött, azonban csak néhány alkalommal énekelt. Számos tehetséges színésznő örökölte meg tőle a szerepet a darab mintegy három évtizedes pályafutása során, míg végül eljutottak a Liszt Ferenc-díjas érdemes művészig, Rálik Szilviáig, aki – hogy Szikorát idézzük – „hatalmas szériát énekelt”. Rálik maga is felbukkant a színpadon, hogy Kovács hírnevét öregbítse, mondván ő volt az a karmester, akivel a legeredményesebben tudott együtt dolgozni eddigi pályafutása során. Rálik elmondta: „Olyan volt, mintha én lennék egy fél, ő egy fél, és ketten lennénk egy egészek. Mintha a levegővételemből tudta volna. Ilyen nagyon-nagyon ritkán van, lehet, hogy ezt kémiának hívják, nem tudom. De olyan csodálatos érzés az, amikor egy énekes úgy áll a színpadon, hogy úgy adhatja át magát a zenének, hogy tudja, a karmester figyelni, segíteni és kísérni fogja.” És hogy a rendezőtől mit vár egy énekes? „Szerintem nagyon sokrétű egy művésznek a rendezővel való viszonya. Ebbe is kell az a fajta kémia, ami nélkül nem működik. Ha nincs meg az a közös ízlés, azonos nyelv, ami vonatkozhat a szerepre, elképzelésre, megvalósításra. Többféle rendező van. Jánossal azért volt nagyon jó dolgozni, mert rugalmas volt. Meg lehetett győzni, vagy azt mondta, hogy ‘Na mutasd meg!’, majd ‘Na jó, megvettem!’. Mi mindig megtaláltuk a közös hangot vele. […] Szeretted az énekeseket, szeretted azokat, akikkel dolgoztál.”
Szikora a kedves szavakra viszonzásul kifejtette, hogy miért tartja megejtő sorsnak az énekes létet: „Gondoljanak bele, maguk szerint mekkora egy hangszál? El tudják képzelni, hogy ezen az icike-picike izomroston múlik az életük, az egzisztenciájuk, és minden? Hogy ez a kis kütyüke itt éppen most hogy van? Jól van? Működik? És ennek kiszolgáltatva lenni egy egész életen át, ebbe nagyon nehéz belegondolni. És aki mégis ezt vállalja, az csodálatos ember.” Ezt pedig nemcsak az életükre nagy hatást gyakoroló Normáról és más közös munkákról mesélő Rálik Szilviának címezte, hanem az est utolsó vendégének, a Liszt Ferenc-díjas tenornak, Kovácsházi István is. A beszélgetés utolsó szegmensében ugyanis mindketten előadtak egy-egy dalt (Rálik a Normából, Kovácsházi pedig A varázsfuvolából) Domán Katalin zongorai kíséretével, akivel Szikora János rengeteget produkción dolgozott együtt. Kovácsházi A varázsfuvolával kapcsolatos élményeivel (például egy betegség miatti beugrással vagy éppen a színpadi elemek meghibásodásával), Szikora János pedig Mozart inspirációival (akinek tragikus áriája mögött mély szerelem és a közelgő halál egyesül), valamint Az árnyék nélküli asszony díszletének szokatlan ihletforrásával (egy irodaház parkolója adta az ötletet) zárta a beszélgetést. ű
Forrás:
Székesfehérvár Városportál, Gáspár Péter és Deszkavízió, Szabó Dániel
